A dalok rosszaságának több oka is van, elsősorban az előadók: az Evitát játszó Berkes Gabriella (az egy Argentínát kivéve) mintha nem kapott volna korrepetitori segítséget a dalok betanulásához, így minden erejét beleadva, érzékenység nélkül énekel, olyan hatást keltve, mintha állandóan modulálna, pedig nem. Valahogy teljesen idegen mind a musicaltől, mind a szereptől. A narrációért felelős Che karakterét totális főszerepként értelmező Forgács Péter énekhangja eléri a színpadi minőséget (némi diszpozíciós deficitet leszámítva), kár, hogy mindezt agyonvágja azzal, mintha egyszemélyes előadóestet tartana az ő lelkes közönségének, ki-kikacsingatva, ami a szerepnek ugyan sajátja is lehetne, de a látott mennyiségben nem tűnik az előadás betervezett tartozékának. Mindezen túlmenően a több szerepben megjelenő kórus, finoman fogalmazva, ugyancsak nincs képben, nem csupán a mozgásokat illetően, amelyek helyenként másodperces csúszással, korán kezdve, esetleg későn befejezve esetlegesek, és így eléggé meghökkentőek, hanem bizony az énekkel is gond van: több szereplő láthatóan nem tudta a szöveg egy részét, és ráadásul esküszöm, hogy az egyikük lalalázott helyette. (Pedig néhol még meg is lehetne érteni a dolgot: Miklós Tibor fordítása helyenként túl lazáskodó, helyenként meg olyan kemény akar lenni, hogy csak na, és belebök egy-egy szart meg faszfejet valami teljesen inadekvát helyre.)
Az a nagy baj, hogy éppen ezek (mármint a dalok) lennének az Evitában az egyedüli élvezhető dolgok. Molnár László rendezőnek ugyanis nem sikerült egyetlen történetté vagy legalább életrajzzá gereblyézni a dalművet. Evita Perón életének ismertetésétől most eltekintenék, ahogyan a cselekmény leiratától is, ehelyett azon kérdéseimet teszem fel, amelyek felmerültek bennem a produkció megtekintése közben.
Elsősorban: bizonyított tény-e, hogy Peronné skizofrén volt? Legjobb tudomásom szerint nem, s effélére a Rice–Webber-koncepcióban sem leltem utalást, az előadásban azonban mégis hol egy reszelős hangú belevaló nőt, hol egy kifejezetten taszító és törtető boszorkányt, hol egy nagyvilági dámát, hol pedig egy megtestesült szentet láttam Evitaként.
Mi a rossebtől zárja szívébe a nép ezt az Evitát? Mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy a népek vacsorálás közben egyszer csak összenéznek, és nemzetiszínű transzparenseket kezdenek pingálni, éltetve kedvenc politikai vezetőjük második feleségét. Mert ez az Evita sok minden, csak nem éppen szerethető.
Megfelel-e a valóságnak az, hogy Juan Perón mindössze egy szerelmes lázban égő pasas volt, egyfajta grátisz mellékleteként Evitának? A színpadon bizony azt látni, hogy itt minden szegény asszonyra van rátolva, az ura meg beleül a készbe, s egy ilyen szívjóság és maximálisan népszerű nejhez csatolt férj magától értetődően lesz a nép líblingje.
Ne legyünk naivak: Evita nem volt skizoid, a nép szerette, és Perón nem csupán csatolmányként csüngött feleségén, és most nem is föltétlenül a valóságról szólok; ha valaki logikusan végiggondolja a cselekményt, ez egyértelmű kell legyen számára. Kétségtelen, hogy dalszöveg szintjén ezek nincsenek így leírva a musicalben – és itt a baj. Bírálatunk tárgya ugyanis csak látványos próbál lenni, mégis fantáziátlan és végiggondolatlan, mint egy mirelit gyümölcsleves. A fentebb sorolt kérdéseket ugyanis a rendezés dolga lett volna megoldani, és itt nemhogy megoldást látnánk ezekre, de úgy tűnik, mintha még a kérdések sem lettek volna feltéve. A fantáziátlanság illusztrálására álljon itt annyi, hogy ha a textus szintjén előkerül költői hasonlatként a seprű, akkor azonnal megjelenik a színpadon. Ami viszont nincs beleírva szövegszerűen a műbe, az egész egyszerűen nincsen. Ebből egyenesen következik a látott eredmény: egy teljesen motiválatlan, esetleges, alig összefüggő, kohézióhibás cselekménysorozat, zenei kísérettel.
Egyetlen dolog lebeg kimondatlanul az előadás felett: az alkotók a népakarat kinyilvánításának mindenekfelettiségét szánják a nézőknek útravaló-mondanivalóként. Ám a szándék eleve hamvába holt, mivel a kialakított rendszerbe (a rendezői koncepcióba) gyakorlatilag lehetetlen a nukleáris sztorin bármi túlmutatót belepasszírozni.
Zádori László ellenben élénken és érzékkel tartja kézben a zenekart, Tóth Sándor pedig könnyedén birkózik meg Perón elnök redukált szerepével, mind a színészi, mind a vokális teljesítményt illetően. A közönség pedig már az első taps közben nagy sorokban vette az irányt hazafelé.
