Egyszer egy külvárosi, tenyeres-talpas kislány találkozik a megrögzötten agglegényeskedő, mogorva, szókimondó nyelvésszel, Henry Higginsszel, aki három mondat után megmondja, hogy valaki Anglia mely területéről származik - más nem is érdekli. Azaz mégis: a hiúság. Fogadásból elkezdi tanítani ezt a lányt, hogy hat hónap múlva egy arisztokrát fogadáson a társasági elit homogén tömegének részévé alakítsa a suk-sükölő, az argót az obszcénnel fék nélkül keverő, kétségtelenül közönségesnek ható leányzót. Alulról felfelé pedig hosszú és nehéz az út, de mint az szokott lenni, kiderül, hogy egy csiszolatlan gyémánt lappang a piszkos külső mögött, és hat hónap múlva Eliza már _megszólalásig_ született arisztokrataként hódítja meg a felső tízezret, immáron Miss Doolittle-ként, mert itt így dukál.

A több helyütt is igen tanulságos történet igazi zamatát az adná, ha Eliza és az érzelmekben járatlan tanár, a töketlenkedő Higgins között elindulna valami kémia. Ez persze ki van mondva folyamatosan, így létezését kénytelenek vagyunk a szavaknak elhinni, de ha egyszer nem rezeg köztük semmi, ami az egymás mellett elszerető párok között szokott, akkor a kapcsolatuk válik semmissé, történetük pedig oktalanná. Szervét Tibor Henry Higginse ugyanis olyan, mintha Dr. House-ból kivennénk a filozófiát, a gyilkos cinizmus és a sértő mizantróp megnyilvánulások pedig csak és kizárólag önmagukat jelentenék. Az embert önmagáért, vagy sorsa miatt lenézni és gyűlölni pedig nehezen tartható egy értelmiséginek beállított figurában, ezt a disszonanciát pedig nem sikerül feloldani, bár a monotonon élcelődő figura kétségtelenül szórakoztató is tud lenni. Csak így nehéz is lenne Elizának bármiféle érzelmet táplálnia a felsőbbrendűségébe szüntelen belefeledkező professzor irányába, Petrik Andrea így inkább kettőt játszik: egy gyártelepi srácot teátrálisan, és egy elárvult kisasszonyt, aki súlytalanul lebeg két nem létező élet között.

Sajnos ha a Pygmalion kettőse nem működik, akkor a többi szereplő sem nagyon fog, annak ellenére, hogy mindenki elvégzi a rá kirótt feladatot: Kováts Adél (Pearce-né) titkon szerető és féltékeny, Bálint András (Pickering) Henry Higgins alakváltozata, kicsit több érzéssel, Csomós Mari (Higginsné) pedig anya és hol többé, hol kevésbé sznob.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a színpadon ne történnének olyan dolgok, amiken lehet nevetni, de csak és kizárólag az, ami a szövegkönyvben szerepel. Nincs valódi _játék_ a színpadon, gegek vagy színpadi poénok, csak többnyire egydimenziós, technikailag kidolgozott karakterekre feltekert profi szövegmondás, amiből talán a legkedvesebb Szombathy Gyula Alfred Doolittle-je, aki egyrészt remekül szónokol a szegénység szépségét dicsőítendő, másrészt olyan őszintén tudja magát sajnáltatni hirtelen jött gazdagsága miatt, hogy az ember tényleg elhiszi, hogy ez egy istencsapás.

Valló Péter rendezése pedig mintha nem tudna mit kezdeni a színpadon kialakult ridegséggel, egyrészt átlag négy percenként lekapcsolja a villanyt, hogy ha lenne is lendület, az megtörjön és a semmibe hullva induljon újabb négyperces útjára, másrészt ezek alatt olyan klasszikus zenei betétek szűrődnek ki a hangfalakból, amik az egész nem létező szerelmi történetet még giccsfátyollal is belepik. Koherens színpadi elemekről, összetartó, egymásra épülő társulati munkáról így igen nehéz beszélni. Meg igazából hazafelé sem túl könnyű: nincs nagyon miről. Rómeó és Júlia boldogan él, Bonnie-ék elkertészgetnek együtt, Eliza és Higgins meg éldegél tovább egymás nélkül.