Már csak azért is, mert aPárlat, még ha nem is teljes mellszélességgel, még ha nem is arcbamászóan, de mindenképpen határozott letisztultsággal játszik az érzékekkel, és csalja tőrbe nézőjét jelenetről-jelenetre. Önmagukba forduló monológok, monoton dallamok és mozdulatok jellemzik azt a végtelenül játékos és depresszív, egyben ízlésesen humoros pillanatképet, amit a parádésan impulzív és zsigerekig hatoló összjátékban tapasztalhatunk meg.

A hangok összefolynak a fényekkel, a fények összefolynak a szöveggel, a szöveg a mozdulatokkal, a mozdulatok a hangokkal és így tovább és így tovább… mintha egy végtelenített jelenetet néznénk, kísérletet arra, hogy bizonyos marginális összetevők minimális megváltoztatásával vajon képesek vagyunk-e másképpen megalkotni a világot. Vagy ha megalkotni nem sikerül, legalább hadd próbáljuk meg másmilyennek látni.

Bárhogy is nézzük, mindig lesz konklúzió.

Nem fogjuk megúszni a végeredményt. Még akkor sem, ha voltaképpen nem is létezik.

Mintha nem is színészek adnák elő a darabot. A Párlat önmagával egyenlő, és nem alkotóelemeinek összességével. Az alkotók elvesznek az egészben, annak ellenére, hogy káprázatosan játszanak, rendeznek, világítanak, zenélnek vagy éppen színpadot rendeznek be. Nincsenek részletek, csak az érzés; a szavak, a tettek és a hangok fúziójából születő valami, ami úgy átgázol az emberen, mint egy rinocéroszcsorda, és még néznéd, de már vége, pedig mindez ötven percben annyi, mintha örökké tartana. És tarthatna is, megunni úgysem lehet.

Színtiszta megfoghatatlan tartalom. Az élet néhány kínos kérdésének esszenciája.

És most nézzük mindezt tételesen: Danyi Zoltán minimalista hangulatverseit fölösleges volna e sorok között az egekig magasztalnunk, elégedjünk meg annyival, hogy nem pusztán papíron, olvasható formában van létjogosultságuk, hanem élő közegben is. Sőt, ha papíron valami szép és jó, az a színpadon magával ragad és felkavar. (Esetünkben.) Tökéletes alapanyag a Párlathoz.

A színpadi tér, a látvány, a fények egytől-egyig letaglózóan kidolgozottak, és érezhetően határozott céllal megkonstruáltak, különösen a színpadkép négyes felosztása az, ami elsőre szinte érthetetlen, később pedig magától értetődő erényeit is megmutatja. Nem beszélve arról, hogy mindez szoros koherenciában működik a darabbal (és elsősorban a színészekkel), ami által a tartalom még hangsúlyosabbá válik – és itt szó nincsen sulykolásról. Nagypál Gábor rendezése tanítanivaló, ilyen kivételes arányosság ritkán érzékelhető egy előadásban, és különösképpen egy olyanban, ami a végletekig stilizált és az egyértelműség még egy pillanatra sem csillan meg benne. Mindezt tovább árnyalják Spilák Lajos helyben előállított hangulatzörejei, amelyek az emberi érzelmek legmélyebb és legsivárabb Tartaroszát mutatják meg a szorongás, a paranoia és a kilátástalanság mezsgyéjén lavírozva.

Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Hannus Zoltán és Spilák Lajos lenyűgözően formálják meg az érzéseket és a gondolatokat. Nem karakterek ők, sokkal inkább a lelkiismeret, a felismerés, a bánat és még számtalan érzés kivonata. Szellemek, alaktalan árnyak csupán. Megfoghatatlan hangok.

Tíz pont mindennemű fellebbezés lehetősége nélkül.