A történet bár érdekes, másodlagos szerepet játszik, a darabot és az előadást egyaránt jegyző Mohácsi testvérpár el is hagyja a soha végig nem játszott János vitéz előadás motívumát - de talán ez a tény önmagában is árulkodó. 1946-ban vagyunk, ahol a felszabadításban tobzódó szovjet csapatok effektív ellenőrzése mellett a falu színjátszói – alkalmasabb hely híján, hiszen a holokausztnak egyetlen túlélője tért vissza, aki azóta nem is bír magához térni (Gerlits Réka alakításának lényege az értetlenség, azt illetően, hogy megtörtént-e az, ami nem történhet meg), pedig a lakóknak már a könyökén jön ki a _kamrák_ állandó emlegetése – a kiürült zsinagógában a János vitéz daljáték előadására készülnek.

Az első felvonásban az előadás előtti néhány órát élhetjük végig, aprólékos, ritmusos játékkal, a produkció magán hordozza a Mohácsi-előadások szinte valamennyi stílusjegyét, a fősodorból kikanyarodó apró kis színező "melléktörténetet", a viszonyokat elmélyítő közjátékokat. A lényeg azonban abban van, hogy ez az előadás nem jöhet létre. A "színészek" (a falu lakói) lelkesednek ugyan az ügyért - talán azért, mert ezzel valami _visszatérne_ a _régi, jó_ világból, amikor még minden rendben volt, amikor még az azóta a Donnál meghalt Horváth Jancsi volt a Kukorica Jancsi. (Most Imrus játssza, a korábbi Bagó – Hevér Gábor alakításában a mindig rossz helyen, rossz időben lévő, mindenről az utolsó pillanatban lemaradó fiú mindannyiunk számára ismerős alak.) Ám a halottnak hitt Horváth Jancsi (Makranczi Zalán egy saját elvei szerint élő, a terhek alatt nem megroppanó, a sors megpróbáltatásait tudomásul vevő férfit játszik – ugyancsak a szomszédból) megvakultan ugyan, de visszatér éppen ezen a délutánon, amellyel kétségbevonhatatlanná teszi, hogy _itt már semmi nem lehet ugyanolyan, mint régen volt._

Így az előadás sem jöhet létre, s nem csupán azért, mert a fellépő lányok egyikét a nyílt színen akarja magáévá tenni a davajcsaszi-kiskatona, hanem azért sem, mert a Van Gogh becenevű orosz tábornok – aki önfeledt balettozása és sípjátéka közben előszeretettel nyiszálja le vitatársai fülét (Kulka János energikus karikatúrája) – és zenész-famulusa (az ördögi Némedi Árpád) _eldönti a kérdést:_ irány a Gulág. Csupán a társulatot irányító lelkész (Stohl András szikár, érzelemtompító, a kompromisszumok mögötteseit a maga eszköztelenségével mutató alakítása, a tisztaszavú, eltökélt kollaboráns archetípusa) és az Iluskát játszó színésznő (Radnay Csilla a maga vonzerejében tökéletesen alkalmazkodóképes hölgyet formáz) marad a faluban.

A második felvonás a távolban játszódik, Keleten, a Gulágon, ahol a Barguzinból származó parancsnokok kapva kapnak a már másfél évtizede ott lévő magyarokon – akik szerencsésen képtelenek meghalni, a holt lelkek (a Szarvas József játszotta apa a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli, hogy nem fogja a lövedék) élőként élik tovább a mindennapokat (kérdés persze, hogy ők élnek az életben, vagy a többiek élnek a halálban) –, és megkérik őket, játszanák el ugyan a János vitézt – hiszen ők azt még szülőfalujukban tanulták Sándor bácsitól (igen, _tőle_).

S ők eljátszanák, de nem megy. A tábornok (ismét Kulka a játékoskedvű, ám nemtetszés esetén kifejezetten pusztító Hatalom megtestesítője) értetlenkedik. Aztán kiabál. Egyre dühösebb. "Hiszen ez nem _a_ János vitéz!", üvölti összehúzott szemöldökkel. Nincs mit tenni – pedig ez az. Nem a Petőfi Sándor-szöveg, hanem az az alapján készült daljáték. "Alapján?!" Mi az, hogy _alapján_? Az nem az! - hangzik az ítélet. A hatalom nem szereti az egyéniséget, a gondolatot és az értelmezést. A hatalomnak a "remény színháza" kell, ami felvidít, ami készen kapott gondolatadagokat katonákra szel és a szánkba ad, és elfeledteti velünk a gondolkodás szükségét, s ezáltal a szabadságunkat magát.

A harmadik szín – a hazatérés. Hatvanas évek? Hetvenes? Nyolcvanas? Kiszámolható lenne - végül is teljesen mindegy. A gesztusokba merevedett Hatalom (a Kulka által játszott funkci elvtárs arcán a mosoly a mellékhelyiségből – talán ez az a bizonyos legvidámabb barakk – való visszatérte után válik a _megkönnyebbültség_ érzetének többszörös értelmezésére alkalmassá) a falu november 7-i ünnepségén teszi tiszteletét, de az ünnep elmarad, mert a vonat elfelejt megállni, a leleplezni való műtárgy alkalmatlan, már nincsenek szavak, arra sem, hogy az évtizedek óta elveszett falulakók visszatérnek a nagy Szovjetunióból. Haza a semmibe, ahol csak a semmiről lehet beszélni, üresen, közhelyesen - semmilyenen.

Kinek van itt igaza? Kinek vannak itt elvei? Egyáltalán: ki _van_ még? Miért élnek köztünk a halottaink? – akik nyilván azért maradtak velünk, mert képtelenek vagyunk eltemetni őket. Mohácsi János és alkotótársai (hosszas felsorolás következhetne, színészek, muzsikusok, tervezők és minden színpadon dolgozó) produkciója csak a múltban játszódik, valójában minden eleme a mának és a máról szól. Vegyük észre, hogy ami volt, az már nincs – mondja. Csakhogy hiába szól az egzituszt jelző monoton hang a végén, van, amit nem akar észrevenni senki. Addig pedig nem is lesz semmi.