Mert a papírmaséból kezdődik minden. Az előadás első negyedórája egy allűrös rendező fapados művésziességgel kivitelezett, illusztratív marionett-színháza, nagy érzelmekről, nagyot mondva, nagyot akar szólni, közhelyesen, lilán és követhetetlenül. A kissé hosszúra nyúlt expozíciót azonban idegenek szakítják meg: szerepek, akiknek nem jutott hely a papíron, csak a drámájuk van, semmi más, és most szeretnék, ha megszülethetnének. A rövid kavarodás és értetlenkedés eredménye, hogy a rendező végül belemegy a játékba, és bár a helyzetet övező szkepszis végig ott van a levegőben, és színészről színészre jár, mégis megpróbálják életre kelteni a meg nem írt tragédiát, és a szerepmímelések között egyszer csak felüti fejét a színészet, és elindul a színházteremtő kohézió folyamata.

Három szint összegabalyodásának folyamata zajlik előttünk. A civil színész blattol, húzza a többieket, beszól, kiszól, megszól, hülyéskedik. Ettől szinte elválaszthatatlan az a fajta színjátszás, ami inkább csak megjátszás, nincs szerep, csak _színészmesterség_ - hideg, de ettől függetlenül szórakoztató profizmus. A harmadik pedig az azonosulás, amikor már nincs jelezve a színész és szerep közti különbség, a kettő egy és ugyanaz. Kocsis Pál rendezése remekül érzi a szintek arányát, és a nézőtérrel összemosott, dobogókkal teli játéktérben dinamikusan mozgatja a színészeket. A szövegek legalább ilyen jól passzolnak a játszókra, amit sikerült úgy saját képükre szabniuk a szereplőknek, hogy a szövegkönyvhöz toldott, a színház civil létezéséből elcsent mondatok is szervesen bele tudnak épülni az egészbe.

A dinamikát csak olykor töri meg a néhol redundánssá váló szimultán színpadi szöveg (három helyszínen akár három különböző dialógus is folyhat); ami viszont sokkal inkább áldozatul esik a jelentősen megkurtított drámai alapanyagnak, az a sztori. Hogy a szerepek végül is milyen történetben vannak benne, arról inkább csak sejtése lehet az egyszeri nézőnek (biztosan van benne kalap, bolt meg gyász, gyűlölet és halál), könnyű elveszteni a fonalat az olykor a színészek, olykor a szerepek, olykor pedig az egybeolvadt karakterek által eljátszott "színház a színházban"-jelenetek között. De nem is ez a lényeg, hiszen ez az előadás elsősorban a színházról szól, nem pedig drámai hősökről és hősnőkről, s egy vizsgaelőadás esetében ez semmiképpen sem lehet baj. Ettől függetlenül mindenkinek megvan a pontos feladata: Boros Anna, Decsi Edit, Formán Bálint, Keresztény Tamás, Kiskamoni-Szalay Lilla, Lábodi Ádám, Lovas Rozi, Porogi Ádám, Váncsa Gábor, Vitányi-Juhász István alakításai mind egyszerűek, de egy cseppet sem egykaptafásak, nem is felszínesek, sőt örömmel konstatálható: nincs gyenge láncszem a színpadon.

Ez pedig azt is jelenti, hogy Kocsis Pál rendezése egy pillanatra sem hagyja fogódzkodó nélkül a játszókat. Így lehet az, hogy a kifejezetten nehéz térben (karnyújtásnyira a nézők, nincs elsötétített nézőtér) igen magabiztosan mozognak nemcsak az egyes színészek, de maga az együttes is. Így pedig megtörténhet az, hogy a fikcióból valóság lesz, színészekből szerepek, azokból emberek, és bár világos a játék ténye, még világosabb annak súlya - mert csak téttel érdemes játszani. Tét pedig van: a mindennapokból drámát, abból pedig tragédiát csinálni. Ez sikerül, és ez mint ars poetica, messzemenőkig akceptálható.