Volt egyszer egy gazdag itáliai kereskedő, annak egy fia, aki egy látomás hatására eladta a lovát és apja vagyonát, hogy segítsen egy elhanyagolt templomot. Az apa erősen megdorgálta, fenyegette. Hatástalanul. Ferenc lemondott az örökségéről, végleg szakított az apjával, s Isten szolgálatába állt. Az előadás érdeklődésének középpontjába ez a „különcség”, valamint az emberekből kiváltott akut felháborodás kerül. Az apa (Papp Zoltán) és fia (Száraz Dénes) szembesítésére egybegyűltek – a műsorvezető, az óriássüveges egyházfi, a kábszeres bíró (Huszár Zsolt), az ügyvédnő (Tordai Teri) – a fennálló rend védelmében készek elítélni a fiút. A konfliktus – a felhangzó érvek, az ügyvédi védőbeszéd, a fiú reakciója - olyasféle formát ölt, mintha Joshi Bharat esti népszínműve kereszteződne egy amerikai tárgyalótermi drámával, s ehhez hol egy reklámszövegíró, hol egy állástalan prédikátor kölcsönözné tollát. Minden nagyon fekete, és nagyon fehér. A Jó elképesztően, vakítóan jó. Ferenc a korunk kritikáját adó tárgyalótermi jelenetekben imponálóan visszafogott, rezzenéstelen arccal játssza az apja pénzét szent indíttatásra „elherdáló” kamaszt. Tiltakozása jeleként ledobja előttünk minden ruháját, és meztelenül belegyalogol a színpad különlegesen kialakított, hosszan mélyülő barlangjába, míg az egyházi elöljáró (Nagy Zoltán) rá nem borítja palástját. A Rossz pedig megátalkodottan sötét. Egyáltalán nem rejti véka alá, hogy ő bizony korrupt, velejéig romlott, hogy betiltaná még a gondolkodást is, mint káros és deviáns tevékenységet.

A nézőnek látszólag egyszerű a feladata: a kéttényezős képletbe csak be kell illesztenie a főhőst meg az ellendrukkereket. Lehet szurkolni Ferencnek, aki a jó ügy érdekében és a világi romlottságnak hátat fordítva eltékozolta az apai vagyont, és meg lehet vetni a fehér öltönyben feszítő gazdag papát, és ezt a – _brrrr!_ – szörnyűséges médiavilágot. A tárgyalás jeleneteinél a közönségről készített real-time videofelvétel is látható a színpad hátsó falán, szóval tetszik, nem tetszik, tanúk leszünk ebben a fekete-fehér „szín-játékban”, amely voltaképp csak álcaként (ki)használja Szent Ferencet. Merthogy az ostorát rajtunk pattogtatja a rendező. A dolog akár még működhetne is, de a jelen társadalmi morál kritikája több sebből is vérzik. Az egyik seb, hogy a darab még csak annyira sem gondolkodtat el, mint a vasárnapi mise lélektelenül elhadart példázata. A másik, hogy úgy igyekszik felhívni a figyelmet a kor lelki-szellemi állapotára, hogy mindent direktben kimondat a szereplőkkel, vagyis az ábrázolás módja és az ábrázolás tárgya egy és ugyanaz. Ezek után valódi szent csoda lenne, ha a Virágos kertből elő tudnánk még kaparni valami szerény kis lelki betevőt.

Sajnos, a közbeeső rész, a Szent Ferenc életét megelevenítő képek sem szolgálnak nagyobb örömünkre. Először is a hátrafelé megnyitott hosszú színpad-barlang felfestése az, ami lelomboz. Sávokban váltakozik Ég és Föld, a kék Mennyek országa és a narancsos alaptónusú emberlakta városok. Így, bár némi megelégedéssel molyolhatunk az alagút/idő szimbolikán, de a gyermek-Bibliák képi világát idéző díszlet színpadi infantilizmusára nincs magyarázat. Még az sem, hogy a múlt megelevenedő képei tele vannak látomással, lírával, mesével. És monológgal. Ferenc végtelennek tetsző monológjaival, melyet kedves csuhás kispajtások hallgatnak, meg mi – a lelki megemelkedés leghalványabb jele nélkül, viszont annál több eljátszott szentimentalizmussal. Így ezek a jelenetek csak tovább mélyítik a Jó-Rossz kontrasztot, olyannyira, hogy a nézőben erőre kap a kisördög, hogy igenis, márpedig neki vannak bűnei, ő nem mindig tudja, hogy mi a helyes – de törekszik rá. Egyébként meg nem néz valóvillát, Joshi Bharatot, meg semmi másféle tévés barátot. Egyedül a nézőtéren átívelő rámpán berobogó szakács (Vass György) meg az ő mozgó-konyhája hoz életszagot ebbe a kripta-álszentségbe. Fogja a póréhagymát, a karfiolt, a brokkolit, és velük, mint bábokkal, előadja Szent Ferenc életének néhány rövidke történetét. Addig se kell csavargatni a fejünket a rámpán, mögöttünk folyó jelenetek irányába.

A darab a jelen színével fejeződik be. A hallgatásba burkolózó szent már csak írásban kommunikál velünk, s valami olyasmit vet papírra (a videotechnika révén számunkra is olvasható módon), hogy „hátralévő életed most kezdődik”. A darab pedig itt ér véget, anélkül, hogy a magasabb rendű szellemiséghez szemernyit is közeledtünk volna a színészek által jól-rosszul levezetett közös gyónás révén.