Egy lengyel vendégmunkás és egy német neonáci börtönbe zárása, valamint az őket őrző rendőr hármasa adja a darab alapszituációt. Az autójavítóba érkezve az acélbetétes bakancsban megjelenő, baseballütővel megtámogatott banda a brutális erőszak nyelvén próbálta meg a mit sem sejtő külföldi szerelők bőrén éreztetni, hogy ebben az országban bizony nem látják őket szívesen. Az összetűzés tagjai, két kivételtől eltekintve a kórházba kerülnek. A kivételek dialógusát, konfliktusát pedig végignézhetjük, hála a rendőrnek, aki jobb híján (persze igencsak megkérdőjelezhető indíttatásokból) egy cellába zárta őket. Sőt a rendőr lelkiismeretesen még arról is gondoskodik, hogy biztosan kibontakozzék ez a konfliktus, hiszen a két szék közül az egyiket kiviszi a cellából. A két fél pedig, amint végigélte az ebből adódó feszültséget, mindent megtesz, hogy ne csak tettekben, hanem szavakban is egymásnak feszüljön, hogy megvédve a nézőpontjukat, legyőzzék a másikat. A lengyel dolgozott, próbált megélni a barátaival abból a kevés pénzből amit kapott, a német pedig a nemzeti önvédelemre hivatkozva, miszerint sérül az ország szuveneritása, és csökkennek a honfitársak munkalehetőségei, mindent megtesz, hogy ezt ellehetetlenítse. Az autójavító külföldi pontosan ismeri a lehetőségeit, tudja, hogy nem látják szívesen, azonban máshol máshogy nem tud dolgozni. Időközben kiderül, hogy az atrocitás következtében a lengyel barátja meghalt. A szélsőjobbos fiatalról a vita közben kiderül, hogy nagyjából halvány lila gőze sincs arról, hogy mit csinált, ahogyan gyilkosságban sem akart részt venni, ő csak egyszerűen a helyesnek vélt érdek nevében fitogtatta az erejét, pontosabban azt játszotta, hogy fitogtatja az erejét, mert amint ez komolyra fordul, az érvekként szajkózott vak elvek romba dőlni látszanak. Mindezt az igen érdekes kétpólusúságot hármassá, sőt végtelenné tágítja a hatalmát éreztető, a munkáját a szuverén véleménye és érdekei mentén végző rendőr, aki információkat csepegtetve fokozza a feszültséget, az eredmény pedig nem túl rózsás. A lengyelről kiderül, hogy nincs engedélye az országban dolgozni, a német pedig megtudja, hogy valószínűleg lecsukják, sőt főnöke (akiről azért közben kiderül, hogy ha az érdekei úgy kívánják, eltekint a lengyelekhez fűződő negatív érzelmeitől) a bajtársiasság jegyében azt parancsolja neki, hogy vigye el ő a balhét. A rendőri hatalom mindeközben csak asszisztál.

A többoldalú és több szempontból, irányból megközelíthető dráma mindenfajta demagógiától mentes, részletgazdag értelmezése igencsak hosszúra nyúló és tartalmas beszélgetési lehetőséget kínál, sőt olyan szituációkat, amik bőséggel megmaradnak a diákokban az előadás után is. Ez nagyban köszönhető a színészek alapos építkezésének, hogy nem egyszerűsítik a karaktereket, hanem igyekeznek azokat árnyalni, összefolyatni, eggyé szőni mélységeiket. Ruszina Szabolcs Rudi szerepében agresszívan vezeti fel a szélsőséges elveket, de ingerültsége mögött félelem, és reménytelenség van. A színész megmutatja, hogy igazából ez a fiatal egyáltalán nem tudja, mit gondol, hogy nem tud mást csinálni, mint az éppen készhez kapott nézetekhez csatlakozik, de önmeghatározásra, ahogy valós érvek felépítésére egyáltalán nem képes. Ruszina az ingerülten öntudatos öntudatlanság hirtelen, nagyzoló gesztusait a zavartság, a félelem, a kiúttalanságot érzékeltető nézésekkel és mozdulatokkal fűszerezi. A Szanitter Dávid által alakított Jan neurotikusan zárkózott, aki tökéletesen tisztában van helyzetével, akinek vannak érvei a szélsőségek ellen, azonban ki van szolgáltatva a körülményeknek, a hatalomnak, és aki mindezek ellenére próbál valahogy megélni minden gáncs és akadály ellenére, akár a szabályokkal szembemenve. Szanitter végig tartja karaktere tört beszédét, még az időnkénti botlásokat is következetesen beépíti a játékba. A két színész alapossága megmutatkozik a Mátrix értelmezése körül forgó dialógusban is, amelyben mind Ruszina, mind Szanitter a természetességig tisztítja le figuráját, aminek eredménye egy teljesen hétköznapi beszélgetés, véleményütköztetés a filmről – Rudiba a barátai még még a kultfilm ideologikus olvasatát is beleoltják, miközben Jan egy teljesen egyszerű, konyhafilozófiai nézőpontból értelmezi azt. Kettejük kis harcán pedig Erich, a rend őre trónol, akinek indíttatásai Mészáros Tamás játékában kettősek. Egyrészt el kell végeznie munkáját, végre kell hajtania a feladatát, másrészt pedig ezt a munkavégzést erősen áthatja a véleménye, hogy nem is annyira titkon ő sem rajong a vendégmunkásokért. Mészáros játékosan próbál meg uralkodni, ezt tükrözi a Terminátor-monológ, ahol is átlépi a rács korlátait, azonban nem hogy nem képes felépíteni tekintélyét, egyáltalán nem tud semmiféle fegyelmet fenntartani. Más kérdés, hogy nem is akar, hiszen számára tulajdonképpen az a legjobb, ha a két fogoly egymásnak esik.

Ez a hármasság pedig pontosan mutat egy átgondoltságtól tökéletesen mentes, az érdekek mentén működő világot. Van, aki dolgozik, aki megpróbál valamit kezdeni magával, van, aki ezt megpróbálja ellehetetleníteni, és van mindezek felett a hatalom, amelynek egyrészt érdeke, hogy a vendégmunkást kiutálják az országból – ezért hagyja érvényesülni a szélsőségeket, hogy elvégezzék helyette a piszkos munkát –, másrészt pedig kénytelen ennek ellenében meghatározni magát – ezért képmutatásként megbünteti azt, aki helyette elvégzi a piszkos munkát. A kisember szív, az irányító erő mindkét esetben sértetlen marad, minden megy tovább, az elveszettek pótlódnak; olyan az egész, mint egy kényelmi helyzet, ahol aki éppen kapóra jön, és konfliktus nélkül meg lehet büntetni, azt látszatcselekvésképpen meg is büntetik, de minden marad a régiben.

Tóth József rendezése a dráma minden önismétlését a diákokkal való kommunikációra használja, minden jelenetben képes továbbgördíteni az előző gondolatot, a viszonyokat rendkívül árnyaltan mutatva meg. Egyedül a börtönt megjelenítő emelvény a fölösleges elem a rendszerben: távolságtartó hatású az iskolában, a diákok között, egy olyan közegben, ahol az intimitás, a közelség a legerősebb színházi eszköz, ráadásul semmi plusz funkciót nem lát el a fémkeret, hiszen minden játék, minden jelzés, még a zárkáé is – létrehozható más, sokkal elemibbnek ható, természetesebb gesztussal.

Az előadás végül tökéletesen célba talál. A diákok igyekeznek válaszolni az előadás kérdéseire, át- és végiggondolni a szituációkat, a karakterek mögött meghúzódó motivációkat, mindent megtéve azért, hogy párbeszéd indulhasson meg. Az előadás lehetőséget ad arra, hogy ez végbemehessen, hogy a világra tehető egyetlen emberi reakció, a kommunikáció és a gondolkodás elinduljon. És ki tudja, talán egy szép napon mindenki képes lesz erre reagálni.