A Kosztolányi Dezsőné Karinthy Frigyesről című művéből kiinduló, Karinthy Frigyes saját írásaival tűzdelt monodráma Haumann Petra előadásában sem nem indul sehonnan, sem nem tart sehová, így végezetül nem is tudhat bármit is mondani, miközben szemmel láthatóan nem kevés alkotói munka áll mögötte. A mozaikszerűen egymásba illesztett részekből álló darab egy érzékeny női intellektus (érzelem és értelem) felől nézve meséli el az író-költő-újságíró-szerkesztő életének huszonéves korától haláláig tartó szakaszát, amelynek középpontjában ebben az esetben jól érezhetően a nőkhöz való viszonya áll. Az elhangzó szöveg önmagában is széttart (messze legizgalmasabb részei Karinthy saját írásai), és ez a fajta pólusosság már önmagában is ellene játszik bármiféle darabegységnek, ám a szöveg szintjén még akár sikerülhetne is létrehozni egy – az alapanyag okán - nem túl izgalmas "több szín"-színházat (dramaturg: Gyulay Eszter), azonban a szöveg tisztes ajánlatával sem a rendezés (Király Attila), sem az előadó nem él. Összekötő és átvezető erők nélkül így ma mozaik helyett legfeljebb helyenként érdekesebb, néha viszont szinte teljesen érthetetlen darabkákból egymáshoz ragasztgatott patchwork-öt kapunk, amelynek persze nagyon is helye lehet az erre fogékony enteriőrökben, sőt, még akár színházakban is (ahogy a Stúdió K közösségi tereiben van is belőle néhány kifejezetten míves, esztétikus darab), ám annál bizarrabbnak hat egy órán keresztül köhécselő értetlenkedések közepette nézegetni a színpadon, előadás helyett.

Haumann Petra váltásai a különféle megszólalók és megszólalásmódok között sokszor érthetetlenek és követhetetlenek, és bár az előadás összességében nem él a ripacskodás helyzetből adódó lehetőségével, a hullámzó minőségű, összetett szövegen és a pontos szövegmondás nyugalmán kívül nem is igen ad semmi többletet. Így az előadás legerősebb pontja mégiscsak az a jelenet, ahol az előadás Karinthy Frigyes második feleségének, Böhm Arankának egy szellemesen túlrajzolt, mozgásos karikatúráját vázolja fel. Az előadás végén halljuk és pontosan értjük is - a metronóm egyre sürgetőbb kattogásával felerősített - zárómondatokat, hogy valójában nincsen jövő, és a színpadi figura halála sem a jövőben fog történni, ahogy Karinthy Frigyesé sem a múltban történt(?), hanem az egyedül valóságos jelen folyamatos pillanatában, és mindezt lelkünk kispolcán be is szuszakoljuk valahová az Archimédesz-törvény és a Tízparancsolat közé, majd biccentünk a nem létező zongorista felé a színpadon, „büfé” és „ruhatár”, majd mindezek után biccentünk a valódi zongorista felé a kávézó valódi ajtaján kilépve, majd az autónk valódi ablaktörlője alatt találunk egy képzeletbeli 6000 forintról szóló valóságos csekket, és amikor otthon megkérdeznek minket, hogy mi is történt ma este velünk, óhatatlanul kiszakad belőlünk, hogy mit képzel magáról az V. kerület, hogy ott a parkolásért 6 után is fizetni kell, és a büntetés is duplája a máshol szokásosnak.

Mondják, ha puska van a színen, akkor annak a darabban el is kell sülnie, a Karinthyráda színpadán lévő zongora azonban ma tagadhatatlanul nem sült el. Se képletesen, se valóságosan.