Hogy mitől lesz érdekes újra meghallgatni a Híradó tematizált és szerkesztett változatát, arra egyrészt az érkezik válaszul, hogy valós emberek dokumentált kommentárjai miatt, másrészt a stilizált térben (nincs se díszlet, se jelmez, csak székek és tévék) ez súlyosabb. Ha viszont a különböző kommentárok igazából nem a téma spektrumának szélesítését tűzik ki célul, hanem az eddigi ismeretek dramatizált keresztmetszeteként szeretnének megjelenni, akkor az nehezen fog revelatív módon hatni. Ha ugyanis az utca emberét egy az egyben (szóról szóra) látjuk viszont, az önmagában nagyon nem lesz izgalmas, mert ezt a részét a valóságnak mindenki minden nap láthatja vagy hallhatja, akár a tévében, akár a rádióban, akár a kocsmában vagy a metrón. Ki ne találkozott volna még szaftos zsidózással vagy ihletett cigányozással, esetleg vice versa önfeledt magyarszapulással? A kérdés nem az, hogy ilyen van-e, hanem hogy ez miért van. A PanoDráma csapata ezt a kérdést nem igazán feszegeti.

Bánki Gergely monológja rögtön az elején a téma legközepébe vág, és az át/túlélők szemével meséli el az egyik cigányok elleni, molotovkoktélos támadást. A hatás nem is marad el, dermesztő, hogy ilyen megtörténhetett - de ezzel máris az előadás drámai csúcspontján vagyunk, innentől már rendszerre lenne szükség, de az sajnos nincs. Hacsak az előítéletek létének tényét, mint a téma közös gyökerét, nem tekintjük annak. A részletekből nincs következtetés, mindegyik ugyanarról szól: nem lehet érv az, hogy ki milyen fajú. Ez pedig olyan állítás, amivel jó esetben senki nem vitatkozik, és attól, mert látunk elítélhető rendőröket és nehezen elítélhető cigányokat, még nem kerekedik ki ebből semmi olyan, amitől ez a tükör olyat mutatna, amit egy random cigánytémás internetes fórumon, vagy egy ezzel a témával foglalkozó riportműsorban ne láthatnánk.

A szövegrészletek előadása egyébként is pontosan azokból a sztereotípiákból táplálkozik csak, ami ellen az előadás szólni kívánna, ez pedig már önmagában olyan ellentét, amit az előadásnak fel kellene oldania, de nem teszi. Ez alól talán csak Urbanovics Krisztina Széchenyi fürdő-beli _az utca embere_ kivétel, aki olyan kedélyesen, kedvesen nagymamáskodva tud nettó náci szólamokat zengeni, hogy a néző egy pillanatra megrökönyödik, hogy ez a néni néhány pillanattal ez előtt még szimpatikus volt neki. Markáns színházi forma pedig csak a különböző cigányozásokból megkomponált kórusműben fedezhető fel, de azon kívül, hogy igen széles tárházát villantja fel a gyűlöletesszenciáknak, megfogalmazni valamit nemigen tud e kijelentésekkel kapcsolatban, már azon kívül, hogy nyilvánvalóan elítélendőek.

Az persze nem kérdés, hogy a cigány-magyar viszonyról beszélni kell, és ennek megfogalmazásához releváns forma lehet a dokumentarista eszköztár, de ez a forma sem garantálja önmagában, hogy a közhelyekből, néhány színpadi ötletből, és az egy irányba mutató felszínes állításokból kikerekedik valami több, csak azért, mert minden sora valóban elhangzott mondat, vagy legalábbis annak tűnik. A témáról alkotott tablónak pedig azért kevés, mert minden mondata – kis túlzással – a rövid hírek rovatból ismert, a hozzátoldott anyagok pedig a Végh József kriminálpszichológustól vett röpke gondolattól eltekintve bővítmények csupán, vitatható állításokat nem tudnak megfogalmazni, és a képet is csak annyira színesítik, hogy az önismétlés ne legyen annyira feltűnő.

A végén a színészek néma csöndben ülnek a nézőtéri világításban velük szemben helyet foglaló nézőkkel. Néma csend. Mélyülni kellene, mert a gesztus egyértelmű. Az ember pedig mélyülne nagyon szívesen, de nem tud mást csinálni, csak egyetérteni. Az pedig nem túl izgalmas.