A fogadás ősbemutató, annak idején, keletkezésekor, 1986-ban nem mutathatták be színházban. Nem csoda: a mű főszereplője egy Marksz Karcsi nevű figura, aki megszólalásig, és azon is túl Marx Károly alakmása, akit azonban e személyiségzavar (vagy épp személyiség-egyértelműség) miatt bolondokházába csuktak. A főorvos fogadást ajánl a férfi szerelmének, Szvetlánának azt illetően, hogy az épülő szocializmus valóságában a szabadon eresztett Marksz egyetlen nap alatt visszakerül a sárga házba. Az egy nap alatt minden józan ember számára – sőt, még Marksz számára is – kiderül, hogy a markszizmus, illetve a marxizmus és az előadásbeli jelenkor (1985) Magyarországa egymást kizáró fogalmak, és persze, hogy visszakerül Karcsi a diliházba, sőt kiderül, hogy a legjobb gyógyszer a politikai személyügyi problémák elhárítására a diliflepni.

Éless Béla rendezése – amelytől az innovativitás a transzszibériai expressz vonalhossza távolságában van – nagyjából a történet kivonatos ismertetésére alkalmas: már a drámáig sem nagyon jutunk el, ugyanis az ősbemutatóra a színészek egy része egyszerűen nem tanulta meg a szöveget. Éless egy-egy jelenet alaphelyzetébe beállítja a színészeket, akik csak mondják, mondják, mondják és mondják a mondatokat. Helyesebben nekik kellene ezeket mondaniuk, de a súgó mondja, mit mondja: kiabálja azokat a függöny mögül. Ennek köszönhetően a szituációk sem működnek: szünetek iktatódnak be oda, ahová nem kéne, közbevágnak egymásnak a szereplők, előre tudják, hogy mit fog kérdezni a másik; mintha egy eleven Függöny fel! előadást látnánk, csak éppen a valóságban. A zenei aláfestést eltéveszti a technikus, van, hogy elmegy a fény, a zörejhangok hossza rövidebb a szükségesnél, ilyenkor vissza kell menni a megfelelő trackig a cédén – és így tovább.

Elég nehéz megítélni az egyes teljesítményeket, ugyanis – ráadásként – mintha a fellépők egy része kifejezetten nem lenne alkalmas színielőadásokon való üzemszerű részvételre. Például mindkét női főszereplő küzd a szavak helyes kiejtésével, ugyanis a sziszegő hangok mindkettejüknél súlyosan torzulnak, nem tudom, hogy az Eötvös10 kamaraterme akusztikájának vagy egy rossz időpontban érkező kettős fogászati beavatkozásnak a következménye ez – vagy netán rendezői szándék, hogy legyenek durván pöszék a hölgyek: ha így van, erre semmi ok nem mutatkozik. A főszerepet játszó Sörös Sándor a gondolkodó alapállást lassú és túlhangsúlyozott beszéddel jellemzi, illetve néha nagyra nyitja a szemét, amikor Marksz Karcsi meglepődik – mindazonáltal a rettenetes szövegmennyiség (dramaturg nincs) agyonnyomja, akármit csinál. Színészi teljesítményként értékelhető a racionális és nyugodt főorvost alakító Kertész Péter, az biztos, hogy a figuráról vannak elképzelései, még ha az bizonytalan is, mit is keres ebben a drámában. Szintén föl tud mutatni valamit Palicsból Hegedüs Miklós: ő az ügyeskedő túlélő, aki bizonyosan jól jár a hamarost bekövetkező spontán privatizációval. A legkomplexebb figura egy "háttérszereplő": Szokol Péter kávéházi pincére, miközben elöl zajlanak a dialógusok, a pult mögött áll, s törölgetés közben észrevétlenül jegyzi a "gyanús" szavakat, mondatokat számlablokkjába – finom ábrázolása a szocialista közösségépítés hatékony módjának.

A huszonnégy szereplőt felvonultató előadás azonban, ahogyan a dráma is, ebben a formában sajnos tökéletesen működésképtelen. Történelmi marad – a szó lehető legzártabb értelmében: adott időszakban, vagy egy adott időszakról szóló kordokumentumként jól működik, de színházként – ami itt és most, nekünk és hozzánk szól – értelmezhetetlen. Bizonyos közhelyeken és típusokon túl nem derül ki semmi abból, hogyan képes bennünket ma megérinteni, vagy miről szól ma A fogadás. Ez pedig a közönség reakcióiból olvasható ki: ezen a komédián – néhány helyzetkomikumot kihasználó fordulaton túl – senki nem tud nevetni. Hogy A fogadás bemutatása egy ügy, az akceptálható és tiszteletreméltó. De az ügyből nem lesz színházi előadás. Még akkor sem, ha a fellépők megtanulják a szöveget.