A sorra elhangzó, mikrofonokkal hosszan babráló gyászbeszédek sokszínűségük ellenére egyként igaznak ható, személyes híradások mindarról, ami a beszélőt a Szabad beszédhez kötötte: ki saját bőrének jelmezét levetni hasztalan próbálkozó fiatalemberként, ki anyaként teszi meg ezt a vallomást. Minden őszinteség ellenére azonban ezek a mondatok, ezek a gondolatok némiképpen lejárt szavatosságú közhelyek, vagyis igazságuk semmitmondó. A színtéri alakok lassúsága sosem ér egybe, így miközben üzeneteik világosak, gesztikusak, szemléletesek, van véleményem, de nem írok alá, mondja egyikük a földön alig létezőként fekve, az egyensúlyt kell megtalálni, mondja a másik mérlegállásban egyensúlyozva, majd abból kibillenve, a tér egyes játszókra esik szét, melyeknek egyben látása a nézőtéren jól érzékelhetően egyre nehézkesebb, és ebben nem hogy segítene a történések lassúsága, de talán éppen ez az, ami a legnehezebbé teszi a befogadói koncentrációt.

Az egész színházi élmény ikonja is lehetne akár, amikor az egyik jelenetben a játszó (Vass Imre) lassított felvételt imitálva csavarodik le a földre, mire az előttem lévő sorban egy középkorú férfi fennhangon azt mondja a mellette ülő(k)-nek, hogy „Ezt nagyon nehéz megcsinálni”, miközben ő maga a következő pillanatban a csendben jól hallhatóan helyezkedik egyet a székén. Miközben valamiféle koncentrált, és szemmel láthatóan némiképpen megfeszült önvallásokat komponálnak számunkra képességes emberek, mi magunk még egyhelyben sem nagyon bírunk ülni. Az előadás túl lassú, nagyon lassú, lassú, lassú, lövögeti a jelenetpatronokat, lassú, közhelyes és nagyon-nagyon lassú, lassan lassú.

A Szabad beszéd feléled az előadás végére, és előbb egy kelletlen fiatalembert hív magához annak ígéretével, hogy karjaiban az égbe fog repülni, majd amikor a fiú nagy nehezen odabaktat, akkor elmeséli egy gyermekkori álmát, ami nemi identitásának kérdésességéről szólt, s közben az ígért ölelésből annyi marad, hogy a fiú begipszelt kezét a lány combján nyugtatja, miközben a lány folyamatosan és teljes mértékben szabadon beszél. A Szabad beszéd megszólal, de mondandója bármennyire is személyes, a hozzá ölelni kelletlenül érkezőt kizárja magából, ölelés helyett beszéd lesz, találkozás helyett odafigyelés, így az egész kicsit hasonlatos a vicchez a frappáns viccek nagymesteréről, aki öccse folyamatos cirkuszi beugratásai után maga megy el az előadásra, és a bohóc csipkelődő tréfájára frappánsan azt válaszolja, hogy „Neked meg a kurva anyádat, bohóc!”. A Szabad beszéd szabad beszédje voltaképpen egy magánelőadás.

Az alkotók ajánlata világos: a lelassultság által felkínált részletgazdagságban képessé válni az egymásra figyelésre, a reklámok, a választási kampányok, a megszokott politikai közbeszédek ritmusával, hiteltelenségével szemben kommunikációinkban a személyességen keresztül keresni és mutatni fel hitelességet. Csakhogy mi fészkelődtünk, unatkoztunk, sehol sem vagyunk.

Az előadás végén a mikrofonállványt üresen hagyják a játszók, és saját lendületük szerint egyenként kijönnek a mikrofonhoz, majd belemondják bocsánatkéréseiket. Van, aki azért kér bocsánatot, hogy nem elég jó az angolja, van aki azért, mert egy mozdulatot „elsietett”, egy néző azért, hogy már mennie kell, mert ennél mindenképpen jobb program várja őt, egy idősebb, szakállas ember (az egyik alkotó) bocsánatot kér ezért a lelassult színházi nyelvhasználatért.

És valóban helyenként karcosak voltak az angol nyelvű mondatok, és valóban akadhatott aznap estére érdekesebb program ennél az előadásnál, de abban nem vagyok biztos, hogy a lassúságért kell-e bocsánatot kérni. A Propaganda! a helyszínen nem hatott, nem működött, idegen göncként vetettük le magunkról. Ha ezért a lassúság a felelős, akkor az ütem nem volt megfelelő, és ezt ebben az esetben az sem mentheti, hogy sok más országban ez a ritmus értő befogadókra talál.

Felvetése, ajánlata egy nyílt személyességgel kommunikáló társadalomról idilli, azonban a kép, amelyet erről a fajta szabad beszédről mutat, egy nagyon komoly kérdést vet fel: elég-e csupán őszintén és nyíltan beszélni, ha beszédünk semmi másról nem szól, mint saját személyiségünkről? Elég-e a számolhatóságból (az Individuumtól) eljutnunk a Személyiségig, ha a Személyiség csak magáról tud kommunikálni? A darab nem ajánl fel olyan szabad beszédet, amely tekintettel lenne másokra, vagyis bármiféle közösség alapja lehetne, csúcsteljesítménye: jól-jobban előadott, őszinte magánbeszédek. Nekem éppen kevés, mert én nem hiszek az olyan beszédben, ami ölelés _helyett_ van, így az ölelést kizárja.

Egy előadás, ha a helyszínen nem működik, akkor általában soha nem működik. A Propaganda! nem egyszerűen nem működött a helyszínen, de az előadás utáni nézői villámreakciókból ítélve az előadás akár még a színház egy önmagára nézve kifejezetten káros és elrémisztő ön-ellenpropagandájaként is hathatott sok befogadó számára. Ezek után ha működik egyáltalán, akkor itt nálunk csakis időzített darabként teheti ezt: minden azon áll vagy bukik, hogy aznap este, vagy másnap, vagy akár egy hónap múlva ad-e az egykori néző számára fontos meggondolnivalót. Nekem épp adott - de ez most kevéssé számít, hiszen én azért kapom a fizetésemet, hogy gondolkodjak a darab kapcsán.