A tizedik cében vagyunk, amely éppen most üldözte el az utolsó tanárt, aki hajlandó volt velük foglalkozni. Óriási diadal – legalábbis látszólag és időlegesen. Ez az idő pontosan alkalmas arra, hogy felvillanjon az osztályon belüli hierarchia: alá- és fölérendeltek, elnyomók, kiszolgálók, kívülállók relációi rajzolódnak ki a párbeszédekben. A színészek egy-egy típust jelenítenek meg, éppen csak elkezdve megmutatni a karakterek mögötti sorsokat, szerencsésen nem "kis debilekként" ábrázolva a náluk tizen-huszonévekkel fiatalabb szereplőket. Markáns és erőteljes, egy-egy kis gesztusban ki nem mondott titkokat hordozó Kőrösi András (Pajszer, az agresszor) és Takács Géza (a félig kábult Enyves) alakítása, egészében jól megformált, néhány gesztusában bizonytalan Fándly Csaba Szivije. Azonban Ragya (Hornung Gábor) futballmeze csupán formai ötlet, Dugó (Gulácsi Tamás) karaktere még kidolgozás alatt áll, Sarkadi Kiss János Lepkéje viszont már kissé túlzóan konkrét - ezen még érdemes finomítani. Ahogyan néhány fordulaton is - s nem feltétlenül az argón, hanem azon, hogy az jobban illeszkedjen a szereplők szájára. (Ami még feltétlenül fontos lenne, hogy elhagyják az angol "Sir" fordítására evidenciaként adódó "uram" megszólítást: minálunk a diákok nem uramnak, hanem tanár úrnak szólítják a tanárt.) Mindazonáltal Tóth Géza rendező nem is egy-egy diák sorsára, hanem az egyén és a tömeg viszonyára, az agresszióra adható stratégiára helyezi a hangsúlyt. Meg arra, hogy mi lesz ezután? Mi lesz a _totális szabadsággal?_ Nincs több tanár – hazamenni meg nincs miért, annál még az iskola is jobb. Éppen csak felmerül a gondolat, hogy a teljes szabadság a legerősebb rabság – máris A legyek urában vagyunk nyakig –, amikor az Enyvest a csapatból kiemelő tanár (Lugosi György) megjelenésével biztossá válik a _semmi_, ezzel viszont az előadás is véget ér.
Ezúttal csak átmenetileg. A Csiky Gergely Színház társulata egy rövidített változatát mutatta meg a készülő előadásnak, amit Tóth Géza rögtönzött zárógondolatai követnek, amelyben elmondja: a teátrum feltett szándéka akár a Csiky próbatermében, de sokkal inkább osztálytermekben játszani a produkciót. Kérdés persze, hogyan reagálnak a pedagógusok és a gyerekek a valóságos helyzetek és viszonyok ábrázolására törekedő produkcióra – az biztos, hogy reakció nélkül nem marad. A gyerekek közötti erőszakot, a hierarchiából és a társadalom által kezelni képtelen problémákból következő kvázi pszichológiai terrort a maga kendőzetlenségében megmutató produkció helyesen dönt, amikor nem teszi a nézőt a maga cselekvő részesévé, így van esély kívül maradni ezen, s így néhány lépés távolságból szemlélni – esetleg pont ugyanazt, ami minden nap zajlik az adott osztályteremben, vagy ha éppen ott nem is, néhánnyal arrébb biztosan. S ez csak a felszín - az osztályterem kiürült, értékdevalvált világa nem kuriózum, hanem a bennünket körülvevő világ hű és érzékeny tükre.
Ennek feldolgozásához persze pontosan felépített drámafoglalkozás szükséges, amit a rendező néhány feladat körvonalazásával érzékeltetett. Fontos – ám nem kockázat nélküli – kísérletbe fog ezzel a darabbal a kaposvári színház, a Tanteremszínházi Fesztiválon látott részlet alapján. Kívánjuk, hogy a fogadtatása legyen értő és legalább olyan jó szándékú, amilyen jó szándékkal maga az előadás készül. Beszámolunk róla.
(A nem teljes egészében látott előadást nem pontozzuk.)
