Radoslav Milenković úgy képzelte el Argan, a gazdag hipochonder történetét, aki nem akarja lánya boldogságának útját meglátni, hogy egyfajta korszellemet szándékozhatott applikálni a sorok közé: az egész világ egy nagy kórház, és posvány benne minden férfi és nő. Az, hogy Zeke Edit kórtermet ábrázoló díszlete nem működik, az elsősorban nem annak köszönhető, hogy ingerszegény és egysíkúan használtatik, hanem azért van így, mert eleve arra épül, hogy a színészi játék majd kipótolja a hatalmas üres tereket. Vagy esetleg Molière teszi meg ugyanezt. Azonban se ez, se az nem tolakodik színt vinni a világoszöld és fehér falak közé.

Az előadás ugyanis teljes kontextuszavarban küzd. Ennek állatorvosi lova pedig egy poénnak szánt kis szösszenetben érhető tetten, és hűen reprezentálja, hogyan tud egymással homlokegyenest más irányt követni színész, rendező és író úgy, hogy a végtelenben se találkozzanak. Történik ugyanis, hogy a férje halálára bazírozó Béline bugyuta kedvese kórtermének tőszomszédságában egyértelmű érdekektől vezérelve orális akciót hajt végre a végrendeletet író közjegyzőn, aki fizimiskára többé kevésbé megegyezik egy paradicsomba mártott Al Caponéval. Ekkor azonban Csapó János nagypapásan magas, idős hangon elkezdi ecsetelni Argannak a jogi lehetőségeit, és nemhogy nem egy amerikai legyet-is-röptében-gengszter, de egyenesen egy arisztokrata öregúr áll ott előttünk, akiből sok minden következhet, de hogy férje mellett ujjazza meg annak feleségét, az nem.

Milenković rendezéséből egy dolog hiányzik nagyon, az pedig olyan esszenciális Molière esetében, mint a liszt a csiríz esetében. Milenković ugyanis nem szereti a szereplőit, még a Máhr Ági által egyébként szerethetően tenyeres talpasra hangolt szolgálólányt, Toinette-et sem. Nem szereti a fiatal emós lányt, akit Fabók Mariann játszik egyébként olykor kedvesen, és annak emós szerelmét (Lukács Gábor kora egyszerűen kikandikál a vastag smink mögül, és szerelme eldöntetlen gyökerű marad) sem. Nem szereti Lujzácskát, akit Varga Andrea játszik, és akinek talán érdemesebb lett volna színészi kvalitásaira, mint előnytelen miniszoknyájára bízni a poénkodást, de ugyanígy nem szereti a bohémtanyáról szabadult Béralde-ot (Fandl Ferenc), és a debil orvospárost (Bősze György és Chajnóczki Balázs), vagy Szirbik Bernadett drogoskurva Béline-jét, mert hogy róla ennyi volt a gondolat. Nem mintha Kaszás Géza Arganjáról több elképzelés lett volna, de ha volt is, azt nem sikerült kidomborítani, Kaszás játéka minden finomságtól és ötlettől mentes, korrekt szövegismertetés. Ha bármi viszonya lett volna a rendezőnek ezekkel a karakterekkel kapcsolatban, már ami túlmutatna azon, hogy egytől egyig rossz és bűnös emberek, talán nem tűnne úgy minden poén, mintha baltával faragták volna ki, és a felvonáseleji groteszk opera-koreográfiák sem az öncélú művészieskedés egyik formájának tűnnének.

Mert így a másik nagyon fontos dolog fog hiányozni a képletből: az önirónia. E nélkül ugyanis a kép hiteltelen, pláne, ha Molière-en keresztül mutatják, amelyben a rendező minden igyekezete ellenére nem faékfigurák, hanem akár tetszik, akár nem, emberek szerepelnek - akikre persze könnyű rásütni, hogy primitív, kiröhögni való ösztönlények, csak egyrészt ez az állítás nem tölt ki három felvonást, másrészt szükségszerűen kiadja magából az ízléstelenséget. És bár igaz, hogy ízléssel nem szabad vitatkozni, de ha a poénforrás csimborasszójaként az ormótlanul orgazmáló kurva és a beöntés tényének szüntelen ismételgetése van megjelölve, akkor azért felmerül a kérdés, hogy az ízléstelenséggel vajon lehet-e vitatkozni. Valószínűleg nem. Az eleganciát viszont ehelyütt keresni sem érdemes.