Nagyon látványosan és _hangzatosan_ kezdődik az előadás, amikor is a színpadon Muskátnéval veszekedő Juli és Mari között Liliom a nézőtérről vág rendet. Egyébként is kellemesen járkálgatnak az ötletek a színpadon: a két besétáló rendőr alakja, Liliom zsebtrükkökkel szakadásig pakolt figurája, vagy Juli jelenetzáró mozdulata – amikor is a ligeti mutatványos padjára behúzza önmaga striguláját – megadja az alaplökést, és aztán felgördül a függöny. Felgördül a függöny, és már csak sorjáznak előttünk a jelenetek: Liliom és Juli együtt élnek szegénységben a fiú rokonánál a tágas-szürke raktárban, Muskátné vissza akarja csábítani őt a ringlispíljére, de kiderül hogy a lány terhes, úgyhogy Liliom eltökéli, hogy pénzt szerez, amiben remek partnerre lel Ficsur személyében, és el is mennek lopni, csak hát ott balul sülnek el a dolgok, illetve még mielőtt elsülhetne bármi, a mi előadásunkban Liliom önmaga képzete által a túlvilágra kerül, majd némi tisztítótűz után visszatér a földre, hogy valami szépet cselekedjen.

Némi húzással, átírással zajlanak az mű eseményei, azonban az ötletek vagy viszonyok egyáltalán nem fogják őket karon, segítve a színpadi történések megértését. A raktárlakásban (Hollunderné hajlékában) játszódó jelenetsor is tele van kis ötletekkel - és nem is rosszakkal –, de mind olyan, ami egyszer csak hirtelen úgy lett. Inkább érzések és hatások, mint elemzés irányítja az öntörvényű produkciót, de ez magával ragadni sokáig nem képes - mígnem hatalmas fényszórók kíséretében recsegve-ropogva szétbontják a szegényes, raktárra hasonlító lakást (díszlet: Pascal Reich), persze csak az immár holtában élő Liliom képzeletében. Utána még a második felvonás eleji mennyországban is egy _érdekesnek mutatkozó_ kép tárul elénk: hatalmas könyvespolc, repkedő, poros könyvek, oldalt telefonhegyek (ez a mennyien kafkai kép Bodó igazi terepe), hogy a végén ismét visszatérjünk a nagyon is álló raktárépületbe, amiben semmi nem változott, csak éppen felnőtt egy gyermek. Kovács Andrea divatos, a vurstlis kort egyszerűségében idéző jelmezei ugyan igyekeznének fenntartani az érdeklődést, de a beléjük bújtatott szereplők szinte viszonyok nélkül állnak, néha járnak-kelnek a színpadon.

Jan Thümer Liliom-alakítása formailag, lendületében, állandó kibújásában láthatólag abszolút alkalmas lenne Liliom megformálására, csak épp konkrétumokat nem kapunk karakterére vonatkozólag: van karizmája, kétségtelenül, meg hatása is, csak magyarázat az érzelemtelenségre, az nincs. Jó kérdés, hogy Juli miért szeret bele. Pető Kata igyekszik hangsúlyozni egy megfontolt és távolságtartó lányt, következetesen és alaposan, csak éppen mintha nem találkozna a többi szereplővel. És ugyanez mondható el az összes alakításról: Sophie Hottinger karakánul buta Mari, Sebastian Reiß titokzatoskodó Ficsur, Steffi Krautz vágyakkal teli, zsarnokoskodó Muskátné, Gerti Pall házsártoskodó, minden lében kanál Hollunderné, Thomas Frank pedig mindenbe magán kívül belehümmögő Wolf Beifeld. De az alakítások mind formai, színészi ötletek, azoknak az előadás egészére _semmilyen_ hatásuk és következményük nincs, és változás se megy végbe bennük. Mintha semmilyen íve nem lenne az előadásnak, pedig nagyon határozottan van: csakhogy jobbára ez egy egyenes vonal.

Meglepő kép ez tekintve, hogy két dramaturg neve is fel van tüntetve az előadás színlapján (Veress Anna, Andreas Karlaganis). A darabban eszközölt átírások, átalakítások érthetetlenek: hogy Hollunderné miért kutyákat tenyészt, és miért nem maradhat fényképész, hogy a Mennyország Hivatalban Kádár István névvel miért Ficsur jön szembe Liliommal stb. Persze ez lehetséges, a kérdés csak az, hogy _miért_? (Azon a _darabon kívül álló_ rendezői igény miatt, hogy látványosan nehéz, nagy üres teret lehessen csinálni a Hollunderék zugában játszódó cselekményrésznek.) Ahogyan az is, hogy miért hatással pótolja Bodó a hiányosságokat – ezek váratlanságuknak köszönhetően olykor nagy derültséget okozva süvítenek végig a nézőtéren. A szereplők érzelmi változásával összekötött időjárás-változás például – sokáig borús az idő, villámlik, ám amikor kiderül, hogy Julinak gyereke lesz, kisüt a nap (csak Muskátné mennydörgéses megjelenése kavar bele ebbe az idilli képbe) – egy hatásos formai megoldás, azonban üres marad. Az is egy remek kis ötlet, hogy Liliom igazából csak hallucinálja a rablást, de az öngyilkossága valóban megtörténik. Vagy az, hogy nem Hollunderné ábrázolása groteszk, hanem a Hollunder fiú lesz alaktalan, hímnős lény. Szóval remek kezdeményezések vannak ebben az előadásban, csak épp nem találkoznak egymással.

Így végül az egész egy önmagán túlmutatni nem tudó, nagyon hatásosnak mutatkozó, profin kivitelezett _blöff_, amelyben minden a reménytelenségnek, az ürességnek, a kiszolgáltatottságnak van alárendelve. (Persze, a Liliom kifuttatható erre, csak éppen kíváncsiak lennénk a miértre.) Az első felvonás vontatottan hömpölygő, hosszú-hosszú jelenetek egymás utániságát egy élőben iszonyatosan hatásos házlebontás zárja. De miért történik ez? Mi helye van ott? Miért csak ott? Erre persze nem nagyon vannak válaszok, de az egész első felvonás erre van kihegyezve. Klaus von Heydenaber zenéje eközben pedig dallamosan és tempósan teremti meg a századelő látszatra idillikus, mégis kilátástalan hangulatát, de még ez az egységes hangmiliő sem rántja össze eggyé az előadást, az végig kétarcú marad, és nehéz eldönteni, hogy mi is akar lenni valójában. Egy színpadra állított Liliom, vagy egy sajátosan feldolgozott Liliom kapcsán létrejött előadás. Így viszont sok minden csak látszat, a hatásos elemek igazából azt hivatottak pótolni – illetve ennek pótlására serkenteni a nézőket –, ami közben az előadásból kimaradt: hogy _miről szól_ - a lehetetlen életen és a hideg, kiszámított hatáson kívül - a Liliom. Na nem mintha ne lennének erre utaló jelek, de ezek _csak_ jelek.