Nagyjából sehogy, pedig az előadás összképe akár még érdekes is lehetne. A titokban a palotába visszaérkező és éppen szerveződő pártütéssel szembesülő Bánk vívódásait Melinda és a haza között, majd a merániak és a magyarok között igazságot tevő, asszonyát vesztett II. Endre történetét – amiben egyébként tényleg sok évszázados problémánk dolgozódik fel – egy idézőjelbe tett, megelevenedő panoptikumként nézhetjük végig. Székely László három toronyból emelkedő és egy pincelejárattal rendelkező egyszerű díszlete, illetve Darvasi Ilona klasszicizáló, sújtásos-mentés ruhakölteményei könnyedén hozzák létre a korhű látványvilágot, és az ebben megszólaló operarészletek, megjelenő festmények és képek, valamint az egész előadásnak keretet adó háromdimenziós hatású Szent Korona installációja azt az érzetet kelti, mintha ez valamiféle visszaemlékezés lenne a Bánk bánra, ami mindig megtörténik. Legyen egyértelmű: _mintha_.
A populáris fogalmazás érdekében eszközölt sok-sok húzásnak és egyszerűsítésnek a szerepek és a színészi alakítások is áldozatul esnek, ami egy bizonyos mértékig akár még megmagyarázható is lenne, de Nemcsák Károly Bánk bánjára aligha tudna bárki magyarázatot találni: Nemcsák egy elképzelt, deklamáló veretességgel, búgó, rekedtes hangon _dörgi el_ szegény Bánk, igencsak gyötrelmes vívódásait, amikből így csak annyi jön át – de még a második emelet utolsó sorában is –, hogy az őt játszó színésznek milyen színű a retinája – tudniillik egy „Fiam!” felkiáltásnál előre megfontolt komolyan vehetetlenséggel akkorára tárja a szemét. Bánk ebben az előadásban egy merő deklamáció, akit a balsors nyílt színen tépdes, és ő pedig az ennek nyomán érzett fájdalmat az összes rendelkezésére álló jelzéssel folyamatosan kifejezi. Nyírő Bea Gertrudisa, Tébi Márta Isidorája és Magyar Tímea Melindája között aligha lehet különbséget tenni, mivel az alakítások megfogható konkrétumok nélkül hagyják el a szerepeket, kizárólag a szöveg generálta érzelmekre, illetve a mássalhangzók erőteljes vokális megformálására támaszkodva. Győri Péter Bieberachja elveszíti mások felettiségét, és csak valami sötét démon marad belőle, csupán halála előtti jelenetében villan fel több dimenzió jelzése. Viczián Ottó egy ellenszenvesen groteszk, szenvedélymániás Ottót alakít energikusan, Nagy Gábor szigorúan jóságos pedagógusi határozottsággal keresi Endre igazságát, Koncz Gábor kevés eszközzel és sikerrel adja át Petúr bán eltökélt és kétségtelenül jószándékú lázadását, aki mellett csak úgy bezeng – mint valami Bánk-fan – Benkő Péter Mikhálja a színpadra. Szinte felfoghatatlan, hogy Bregyán Péter hogyan képes még így is összetetten megmutatni Tiborc kétségek közt vívódó, az elnyomott és elszegényedett, de lopásra nem hajlandó közember gondolatait és emberségét.
Az nem derül ki, hogy a felcsendülő hangfelvételen megszólaló énekkarra miért tátognak rá a szereplők, hogy mi alapján lett kihúzva a darab szövegének jó fele – és hogy hogyan lett még így is lassú és vontatott a produkció. De maga az előadás sem derül ki, hiszen a szereplők jószerével emberi szándék nélkül, felmondott indítékok alapján, hátborzongatóan kitett érzelmi viharokban járnak-kelnek a színpadon (a keretes szerkezet egy jó ötlet, de ahhoz, hogy működjön, meg kellett volna fogalmazni, hogy mit jelent a két koronamutatás között eltelt cselekmény). Olyan ez, mintha egy 13. századi szappanoperát néznénk, aminek a végén jön a király, akinek bár nehéz a szíve – lévén felesége kardélre lett hányva –, azért hipp-hopp – ahogyan a jó tündér varázsol – igazságot tesz. Majd legördül elénk ismét a korona – értsd: az majd mindent megold. Hogy ez mennyire naiv gondolat, azt hagyjuk, a kérdés inkább az, hogy mit old meg? Mit kell megoldania?
