Nem mintha a testkultusz anno nem dívott volna, sőt, a görögök híres-hírhedt erkölcsi skrupulusoktól mentes életvitele talán éppen a súlyponteltolódásnak egy minősített történelmi esete, amiben szinte csak és kizárólag a hús-vér kézzelfoghatóság létezik, minden más csak üres közhely. A történelmi párhuzam pedig nem tűnik légből kapottnak: plakátok, reklámok, könyvek, újságok, magazinok milliói hirdetik nap mint nap, hogy "annyi vagy, amennyinek kinézel", "az a tiéd, ami a kezedben van", és "a társadalmi rangod is csak attól függ, hogy hányan szeretnének megkapni téged". Számtalan iparág vitorlázik ezzel a hátszéllel, mint például a kondi-, avagy fitneszláz is (és most tekintsünk el az urbánus életvitel kényszerűségétől). Ez az a hely, ahol egyszerre bálványozhatjuk és utálhatjuk saját testünket, fáradhatatlanul kergetve délibábos céljainkat, tele hittel és reménnyel, hogy eljutunk Szépország aranyhomokos partjaira. Ez az a hely, ahol tényleg semmi nem számít, csak a hús, a vér, a hormon.
Fédra, miközben férje, Thészeusz kómában van, beleszeret mostohafiába, Hüppolitoszba, aki azonban éppen csak hogy belépett az ivarérettek népes táborába. Az udvartartás két, funkcióját tekintve igencsak célorientált lányból, egy amolyan tar, fekete mercis prototipusból, Szauroszból, valamint a radikálisan retardált Minitauroszból áll. A kis anekdotát színesíti Hüppolitosz szemérmes szüzessége, és burjánzó prüdériája, amely lefaragásán nagy erőbedobással iparkodik az udvartartás utolsó tagja is, a titulusában pap, funkciójában sokkal inkább politikus közszolga. Hüppolitosz testfelismeréséig frappáns naturalizmussal megírt strófákon vezet az út, amelyben nem marad egyetlen testnyílás vagy (tágan értelmezett) testnedv sem megemlítetlen, miközben tesztoszteronról progeszterinre, és vice versa váltakozik a szövegek motivikai szövete.
Tasnádi István nagystílű könnyedséggel birkózik meg az archaikus forma és a modern szókincs házasításával, szerzőként, rendezőként egyaránt. Ez a játékosság a színészekre is átragad. Inspiratív közegnek bizonyul a konditerem, amitől az előadás villámrajtot vesz. Lass Bea fesztelenül, Jelinek Erzsébet némiképp szikáran, de közösen remekül megadják az alaphangot a kar szerepében, és a szépségideálnak megfelelő női típusokat is könnyedén hozzák, Bánki Gergely papja az ész felsőbbrendűségéből kiinduló, vak technokrata, Jaskó Bálint Hüppolitosza a szexuális félrenevelés mintapéldánya, Olt Tamás az erő hatalmának mocskos, de mégis vonzó lenyomata, Csákányi Eszter Fédrája egy teljesen átlagos frusztrált, kielégítetlen, klimaxos ötvenes, Scherer Péter Thézeusza maga a kétlábon járó diktatúra, Katona László Minitauroszként nemcsak az est legszórakoztatóbb figurája a kockafejű gamer szerepében, hanem utolsó monológja képes (át)értelmezni a színpadon történteket.
Tasnádi István ugyanis nagyon szívesen szórakoztat minket szöveggel, irodalommal, iróniával, gúnnyal és ötletekkel, de ez nem csak játék. Amíg mindenki a tükörben nézegeti, hogy mekkora a bicepsze, milyen feszes a feneke, vagy mekkorák a hurkái, addig észre sem vesszük, és szép lassan kikopik minden, ami e mögött lehetne, ami segítene abban, hogy ne csak a tükör képét, hanem a tükörképet is láthassuk. És talán pont ez az, ami sokkal inkább az irodalmi szálon, semmint a színházi szálon teljesedik ki, az előadás második fele ugyanis kissé belassul, és ez a ritmusvesztés a dramaturgiai csúcspontra is kihatással van. A Minitaurosz végső monológja elveszíti súlyát, amivel a játék igazán súlyossá válhatna. Mintha nem igazán lett volna eldöntve, hogy egy görög hősnő, vagy egy zsákutca-életforma bukására szeretne konkludálni az előadás, így mindkettő lett egy kicsit, de egyik sem lett húsba vágó.
Ezzel együtt viszont sikerült szellemesen, szórakoztatóan pellengérre állítani az antik-görög irodalmi sztereotípiákat, és megpiszkálni egy kicsit bennünk bujkáló prűd álságosságot, ez pedig olyan felünk, amivel ritkán van módunk találkozni.
