Nos, ez a szituáció nem éppen új, elég Shakespeare Vízkeresztjére utalni, és ezt az utalást a szerző, Ken Ludwig meg is teszi, jó sokszor. A főhősök állástalan színészek, ráadásul épp Shakespeare-t játszottak, és a történet későbbi pontján elő is kerül a stradfordi hattyú, sőt effektíve maga a Vízkereszt is. Ludwig nem szégyelli bevallani, hogy az egész alapötlet lopás, de hát azt már régóta tudjuk, hogy új történet nincs, az a kérdés, hogyan – milyen formában és miért - tudunk elmondani egy sztorit úgy, hogy az újnak és érdekesnek hasson.

Nos, Ludwignak nem sikerül ezt megtennie, a Káprázatos kisasszonyok (amely Primadonnák címen is fut másutt) se nem új, se nem érdekes. S ezt azért mondhatjuk határozottan, mert Cseke Péter rendező előadása maximálisan a darabra támaszkodik: annak az előadása történik meg, ami a szövegkönyvbe le vagyon írva. Mindez korrektül és ízléssel zajlik, nem vált át bántóba, nem lesz gagyi, a színen lévő színészek létrehozzák a figurákat, a szituációkat annak rendje s módja szerint prezentálják, ráadásul végtelenül kedvesek, s még azt a szívességet is megteszik, hogy a nézőnél sokkal butuskábbnak mutatják magukat.

Talán épp ez utóbbi a siker oka; az, ami a népszerűvé vált tévéműsoroké, levehetetlenné vált filmeké. A néző, úgy tűnik, hálás, ha olyan embereket lát maga előtt - a tévében, a filmvásznon, a színpadon -, akiknél ő sokkal okosabbnak érezheti magát. A Káprázatos kisasszonyok fogadtatása éppen olyan kitörően örömteli, amilyen a menetrendszerűen bekövetkező Bud Spencer-filmeké, a karácsonykor megunhatatlan Reszkessetek, betörők!-é vagy a Columbóé. Ki ne lenne okosabb a bunkó Bugsynál, a két ügyefogyott szarkánál, akinek az eszén egy nyolcéves kisfiú is túljár, vagy a Los Angeles-i gyilkosnál – hiszen mindannyian láttuk, hogyan követte el a tettet.

Ebben az előadásban is tiszta képletek vannak – nincsenek okosak és buták, rajtunk, nézőkön kívül mindenki csökkent értelmességű –: csak jók és rosszak fordulnak elő (meg esetleg a cselekményt bonyolító, de végtére is semleges, ám komikus figurák), mi pedig készségesen drukkolunk a szimpatikus Jacknek (Kiss Zoltán) és Leónak (Orth Péter), akik a pénzért való csalást bevállalva Alexszé és Maxszá vedlenek, hogy majd a szerelem jó útra térítse őket, s kiderüljön, hogy már azelőtt lebuktak, mielőtt bármi történt volna, úgyhogy még egyetlen makulányi bűn sem terheli a lelküket. A játékhoz lelkesen asszisztál az orvosilag inkompetens doktor (Benkóczy Zoltán), a szeles kislány (Trokán Nóra), a jobb sorsra érdemes stílusos lány (Zeck Juli), a karót nyelt gonosz lelkész (Ferencz Bálint), a retardált szomszédfiú (Szokolai Péter) és a virgonc haldokló nagynéni (Réti Erika), lemegy egy háromnegyedórás felvonás, aztán szünet, aztán a negyvenperces második rész, happy enddel, taps, és mehetünk haza.

Hogy az elhangzó szövegen és a fizikai mozgáson kívül mi történik a színházban? Ja, semmi. A közönség nagyon jól érezte magát.