Zavaros és kaotikus. De lehetne azt is mondani: kortárs művészet. A szöveg és a jelmezek használata révén a színház folyamatosan reflektál önmagára. Az egyik színész a produkció elején a nézők szeme láttára öltözik be medvejelmezébe, közölve ezzel, hogy ő egy ember, akinek a színészet a hivatása, és most egy cirkuszi medvét fog eljátszani a színpadon. Egy másik helyen a cirkuszigazgató el szeretné hitetni a medvékkel, hogy ő is medve, mire egyikük így felel: medvék csak a cirkuszban és az állatkertben vannak, ez pedig egy színház, tehát te nem lehetsz medve. Mondja meggyőződésesen egy medve a színházban. A posztmodern töredezettsége érződik a szövegen is, amelyet Thomas Bernhard, E.T.A. Hoffmann és Robert Franklin Leslie írásainak felhasználásával állított össze a társulat. Mindezek mellett felveti az előadás a posztmodern egyik legközpontibb kérdését, hogy hogyan lehet érvényesen történetet mesélni - vagy lehet-e egyáltalán?

Tudatos munka a több síkon értelmezhető díszlet is. A színtér közepén egy kör alakú rácsokkal elkerített, porondszerű tér található. A medvéknek ezen belül lenne a helyük, ha medvék lennének, de mivel gyakran színésszé vagy emberré változnak, ki-ki másznak a rácsok közül, de mindig vissza is térnek. Az elkerített tér szimbolizálja a szabad gondolkodás hiányát, a cirkuszi állat, a színész és az ember általános létállapotát. De néha ki tudnak mászni a ketrec rácsai között, ki tudnak törni az általános lagymatagságból, mamlaszságból.

Szőke Szabolcs zenéje és Hlinka Mónika fényjátéka által teljesedik ki az előadás hatásmechanizmusa. A cirkuszi medvék furcsábbnál furcsább hangszereken játszva énekelnek furcsábbnál furcsább dalokat, amelyek szólnak a kilátástalanságról, a befolyásolhatóságról, a zsarnokságról. Ha tetszik, akár még aktuálpolitikai színezete is lehet a dalszövegeknek, de ezt az értelmezési szempontot egyáltalán nem erőlteti rá a befogadóra a rendezés. A ritmus és a zene által észrevétlenül kipróbálja a társulat a nézőkön a „hipnózist”, a befolyásolást. A tér különböző pontjain felcsendülő hangszereket kutatva, követve néha szinte el is felejtünk odafigyelni a dalszövegekre. Minderre pedig még rátesz egy lapáttal az állandóan változó fényjáték, ami igyekszik harmonizálni a zenével és a szöveggel.

A színészek - Csák Zsolt, Eszes Fruzsina, Nádasi László, Rácz Attila, Szabó Domokos és Szőke Szabolcs - egyszer-egyszer kiesnek a dalok ritmusából, és eltévednek a saját maguk által létrehozott zűrzavarban. Ez néhol zavaró, máshol megbocsájtható, helyenként talán még bele is illik az előadásba.

Mindazonáltal borús hangulat árad a ketrecből és környékéről. Minden egyhelyben marad, nincs változás, minden stagnál. Az ember nem volt és nem is lesz szabad, de talán jobb is neki így, amíg nem tanul meg gondolkodni, és nem tanul meg védekezni a „hipnózis” ellen. Addig csak cammogó, dörmögő, mélázó, mamlasz mackó marad, akit betanítottak a cselekvésekre, aki nem lehet érdemes a szabad gondolkodásra. De végül mégis megesszük az idomárt?