Georg Büchner beleszületik a romantika korszakába, tragikusan rövid életet él benne, mindössze 23 évet, de azért ráláthat egy kiábrándult francia forradalomra, és parodizálhatja a hevült-izgága korszellemet a gyakorló orvos-kutató tárgyilagos kórismeretével. A Leonce és Léna alapjában ideákkal terhelt kvázi-harcos szerelmi történetében elejétől fogva jelen van a kitekertség, a banalitás. Popo uralkodója, Péter elhatározza, hogy fia, Leonce - birodalmi érdekből - feleségül veszi Pipi királyának lányát. A két fiatal azonban ellenszegül az apák akaratának, pontosabban megpróbál ellenszegülni. A történet iróniája, hogy még csak lehetőségük sincs a lázadásra, hisz anélkül, hogy megsejtenék egymásban a nekik rendelt párt, egymásba szeretnek. Micsoda pech ez egy romantikus léleknek. Nem lehet utálni a szülői/politikai önkényt, nem lehet Rómeózni-Júliázni, nem lehet felmutatni és kiélni a szabad választásban rejlő igazukat, mert egyszerűen semmi, de semmi akadály nincs előttük, aminek nekironthatnának vért folyatni – se objektíve, se szimbolikusan. Vagyis nem lehetnek forradalmárok se „ellen”, se „-ért”. Messzebbről tekintve a történetre, felsejlik valamiféle mindent és mindenkit magához kötő antihumánus mechanizmus logikája, az ellenállás lehetetlensége. Vagyis a mai ember egyik (tanult) alapélménye.

Tompa Gábor rendező a gépiesült elvek és a ma halottan kongó – de épp ezért mulatságos – szólamok akarattalan bábjait teremti színpadra. Még ha expozíciójába csempésződik is némi reménysugár a játéktérbe „bekukkantó” rizspor-parókás maszkasereg, vagyis az arisztokratáknak és előkelő udvaroncoknak öltözött egyszeri csepűrágók emberképében, később épp a magát könnyednek feltüntető játékosságról hull le a lepel, s meredünk az élettelenre. A játéktér is kettős arcot mutat: a hatalmas osztott ablaktáblák, a zöld lábazatfesték, a málló vakolat, a kövezet mind-mind lerongyolódott tornatermet idézne, ha a kerevet úri enteriőrré nem hazudná a rizsporos parókák otthonát. Kacaghatunk, míg a magát hanyagul díványra vető Leonce egy kasztrált hangján szavalja magasztos ideáit, vagy míg Popo király és az őt öltöztető udvari emberek némajátékát lessük, vagy a Valeriót kereső csendőröket. Azaz, míg a bohócokat – merthogy itt minden szerep bohóc-szerep – bohócoknak hisszük. De mindez látszat, s nem azért, mert csupán a csavargó Valerio meg a Lénát fotózó Nevelőnő orrán éktelenkedik krumpliorr. Hanem mert a mozgásnak, a ritmusnak, a néha hamiskásan csengő énekhangnak fontos szerepet tulajdonító játékmód, a túlkarikírozás, a felszíni „stíl” előbb-utóbb az előadás lényegi, belső tartalmi elemévé válik: vagyis a bohócok übermarionettjei masíroznak, énekelnek a színen, saját akarat és gondolat nélkül. A komédiások rizsporos és rizsportalan robotok a rendező teremtette, precízen kiszámított rendszerben.

Péter, Popo királya (Váta Roland) álmában megzavart neurotikus Nosferatuként menekül a vörös palástja elől. Leonce (Bodolai Balázs) a gondolatok cifra piperkőce; szavainak nagyon is van értelme, de a duplán karikírozó játékmód mindent zárójelez és idézőjelbe tesz. Magas hangja csekély férfiasságot sejtet, Rosetta (Kató Emőke) mégis bagzó macskaként kerregi nevét, és szoknyájával fölébe magasodik. Léna (Györgyjakab Enikő) nem más, mint egy önnön illatától bódult tarka egynyári virág, akit a Nevelőnő (Varga Csilla) bőszen örökítget fotoaparátjával, ami azért is különös, mert a paróka kora a 17-18. század, a képrögzítés meg csak a 19. században oldódik meg. De talán épp azért visel ő és Valerio krumpliorrot, mert ők valamiért „mások”, de hogy pontosan miben, az nem tűnik ki egyértelműen a darabból.

Nincs fals momentum, egyetlen kósza mozdulat, talán csak az elhamarkodottan lábát vesztett szék, meg a fekvő-ülő alkalmatosságok dimenziói törik meg az egészen absztraktig vitt játékot, ahol a játék voltaképp meg is szűnik játék lenni, mivel helyébe a mechanikus működés lép. A néző tudja, látja, hogy egy fontos előadást követ, sok munkával, nagyszerű színészi munkával létrehozottat. Az elején még az a határozott érzés is hatalmába keríti, hogy itt a világ működésének, az emberi tudat fejlődésének valamiféle rendkívüli mód összetett és összeszedett magyarázatát leli komédiásokkal, bohócokkal, szerelmesekkel, a hatalmat kiszolgáló politikai hajbókolókkal, az eltúlzott parolázások kézrázásában, az összeroppanó székben, a kitört üvegekben, a rizsporban, a hímtagnak tartott botocskákban… De az egész Leonce és Léna megállapodik egy magas színvonalon kivitelezett, elidegenítő effektusokkal átitatott forma-mutatványban, ami ugyan nem kevés, de mára épp úgy elkoptatódott, mint a cselekvés-nélküli, romantikus-lázas szólamok.