A mikve tulajdonképpen arra szolgál, hogy a havonta egyszer történő férj-feleség együttlétet előkészítse, kiemelje a hétköznapokból, és Istent odainvitálja a hálószoba köré, és mint ilyen a női társasági élet egyik központja is, pletykák és csevegések centruma. Ide érkezik - kívülről - a Shira, aki segédként dolgozik a mikvében, de hamar felkavarja a kis közösség mindennapjait. Shirával ugyanis felcsapja fejét az érzékenység, és elkezd kérdezni, hiszen őt nem kötik azok a felszín alatti szövetségek és íratlan szíbályok, amik egy ilyen közegben szükségszerűen kialakulnak. Így történik meg az is, hogy rendszeresen kék-zöldre vert Chedva és a traumától megnémult Elisheva sorsa nem maradhat tovább a szőnyeg alá söpörve, ami több mint kínos, lévén Chedva férje köztiszteletben, továbbá választások előtt álló politikus, nem holmi akárki.

Ádáz küzdelem bontakozik tehát ki a tabudöntögetés kínos igazságkeresése és a hazugságháló kényelme között, olyan ádáz, hogy az érzelemhullámok néha túlcsapnak az előadáson, amit Michal Dočekal végig jól ellensúlyoz a feszes vallási közegből igencsak elütő tónusok vaskos kiemelésével, hiszen végtére is az értelmetlen szabálykövetés harcol az értelmes vallásgyakorlással, amiben a legnagyobb különbség, hogy az utóbbi valódi kérdéseket tesz fel, és ez mindig kellemetlen. Dočekal egy hangulatfestő csellóssal, finoman ironikusra hangolt operaimákkal, és egy remekül funkcionáló, egyszerre intim és mégis tág díszlettel (Jan Dušek munkája) teremti meg, és tartja végig megfelelő hangulatban az előadást, ami így tud lágyan abszurdba hajlani, és egy komplett szabadságharcban kiteljesedni.

A szentírásra való üres hivatkozások, és Shira fanatikus igazságkeresése lassan összehozza a nyolc nőt, akiknek a rendező teljes kibontakozási lehetőséget biztosít. A dráma főként Pap Verának, Eszenyi Enikőnek és Hegyi Barbarának jut, akik egytől egyig kőkemény kiszolgáltatottságban élnek, Pap Vera dermesztő elszántságot kölcsönöz a saját hazugságával tökéletesen tisztában lévő Shoshanának, Eszenyi Enikő Shirájának tisztasága egy nagy ugrás után folyamatosan vált át megszállottságba (bár a dráma csúcspontokon rendre túlfűtöttebb a túlfűtöttnél), Hegyi Barbara pedig minden rettegést és kétségbeesett kötelességtudatot bele tud sűríteni a folyamatosan agyba-főbe vert Chedva minden rezdülésébe. De nem csak nekik van végzetes takargatnivalójuk a közösség előtt, hanem a kényszerházasságba taszított Tehilának, akit Tornyi Ildikó játszik az éretlenségre téve a legnagyobb hangsúlyt, Hindinek, aki nőiségét kívül büszkén, belül megtörten viseli, és Igó Éva játssza a vakságot szinte a gonoszságig fokozó játékkal. Csak Estinek tűnik úgy, hogy igazából nincs titka, még ha bűne evidens is (ő is néma a vétkesek között), Börcsök Enikő pedig mindent elsöprő bájjal és szeretetreméltósággal tudja ezt a cinkosságot ártatlanságnak megrajzolni. Stefanovics Angéla a lelki beteg, epilepsziás kislányt groteszk mesefigurává varázsolja, Kovács Patrícia pedig szerethető tahósággal garázdálkodik a mikve falain belül, jól érezve a túlzás hatásait, nem feledkezve meg egy pillanatra sem arról, hogy Miki sokkal intelligensebb annál, mint amit mutat.

Az előadás így pedig nem csúszik el sem megkésett feminista szamizdatba, sem bárgyú ortodox-kritikába, viszont annál plasztikusabban ábrázolja mindazt, amit egy dogmatikus közösség (és ennek nem feltétlenül kell vallási dogmának lennie) jelent, annak minden előnyével és hátrányával, kényelmével és kegyetlenségével. És ezt politikai síkon legalább annyira könnyű értelmezni, mint magánéletin, a látható és láthatatlan kövekbe vésett evidenciák ugyanúgy nem állhatják a megkérdőjelezést.