A Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház és az észt VAT Teater közös előadásának története szerint egy baleset következtében a fagyos hegyvidéki hóvihar kellős közepén magára maradt két fiatal, egy tizenkét éves kislány és egy valamivel idősebb észt fiú, menedékre lelnek. A viskóban nincs nagyon sem étel, sem ital, egy kályha van kevés fával és gyújtós nélkül, meg egy ágy és egy-két lábas. A közös nyelvük az angol, így ezen próbálnak egymással kommunikálni, amikor pedig nem megy még mindig ott van az activity, végtére az is egyfajta nemzetközi nyelv. A határhelyzet (ti. fagyhalál, éhhalál, szomjhalál és még néhány ilyen folyamatos opcióként van jelen a kapcsolatukban) könnyebben kihozza az emberből az őszintébbik felét. Így megtudjuk, hogy igazából mindketten a krónikus szeretet és odafigyelés hiányában szenvednek, ami közé jó adag megfeleléskényszer is keveredik. Az ebből fakadó mintakövető viselkedések (a lány él-hal a tamagocsijáért, a fiú pedig egy kemény és határozott férfiideálképet hajhászik) igazából ugyanolyan segélykiáltások, mint a keserves _helpekkel_ keretbe foglalt előadás konkrét segélykérései. Többszintű alapanyag, amiből azonban a színpadon nem túl sok vehető ki.

Horváth Péter rendezőként inkább a saját maga és Aare Toikka által írt történetet meséli el, mint hogy a két szereplőt elemezné; inkább megmutat mint értelmez, és mivel a cselekmény maga nem hangsúlyos, az előadás sem lesz az. Pedig Sallai Nóra remekül beszéli a hunglisht, tényleg elhiteti, hogy a tamagocsi neki az élete (az nem rajta múlik, hogy a tamagocsinak ma már igen csekély drámai ereje van, éppen ezért erőltetettnek hat), a Pomlényi Attila által játszott észt-orosz fiú pedig átlátszóan, de szikár öntudattal imitálja az „orosz medvét”, miközben belül ő is tetőtől talpig gyerek még. A jelenetszerűség azonban nem engedi az átmeneteket, az egyes stációk nem teátrális jellegű összefűzését, ekképpen pedig a karakterek nem lesznek annyira izgalmasak a játékidő kitöltésére, ez a sztoriról pedig még hatványozottabban elmondható. Ettől függetlenül sok minden ott van a színpadon, és nem lesz közhelyes a történetmesélés sem (nincs haláleset, megerőszakolás és egyéb hatásvadász elem, ami egyébként lehetne, és megérne némi reflexiót az előadás részéről), mindössze szétfolyóssá, kissé vontatottá válik, amit sokkal inkább az angol nyelv tart életben, mint az előadás maga.

Némiképp szikárabban talán még megható mese is tudna lenni a Help, mert a történet szép, a két szereplő pedig valami nagyon tiszta módon esendő és őszinte, és a kopott kis viskó néhány négyzetméterén felnőni kénytelen gyerekek alaphelyzete is drámai. Ennek azonban csak részei vannak a színpadon, egésze már inkább a nézői akarat, a belső inspiráció kérdése. A Help így javarészt egzotikus előadás marad - és mint prototípus, biztos, hogy remekül lesz használható.