És ez a külvilág már a kezdet kezdetén, Clifford Bradshaw Berlinbe vezető vonatútja során küld figyelmeztető jeleket néhány vészfékezés formájában, aztán a Kit Kat Klub padlóján táncoló fénypászmák is egyre határozottabban kezdenek hasonlítani egy horogkeresztre, majd az egyenruhás kisfiú (Grünwald Dávid) elénekli, hogy a holnap az övé lesz már (igaz, a híres filmváltozatban szereplő fiútól eltérően neki nincs horogkeresztes karszalagja). Az első felvonás azonban ezeknek a direkt vagy kevésbé direkt jelzéseknek az ellenére sem kap elég lendületet és határozott karaktert, az egyes jelenetek, dalok és táncok úgy követik egymást, mintha tényleg egy kabaréban volnánk, és műsorszámokat néznénk, nem állnak össze igazi színházzá. Még úgy sem, hogy Szabó Tibor a külső, objektív szemlélő szerepét magára vevő Konferansziéként (még a nemét is váltogatva, hogy minél több perspektívából láthasson) mindent megtesz, hogy összefogja a látottakat. Mindez nem független attól, hogy a két főszereplő sem válik igazi kettőssé. Fekete Lindában (Sally Bowles) állandó harcot vív az énekesnő a színésznővel. Szép hangja van, és jól mozog, a dalos-táncos jelenetekben energikus és meggyőző, a prózai részekre azonban mindebből csak az energia marad, amivel próbál meggyőző lenni, sajnos kevés sikerrel. Kálmánchelyi Zoltán (Clifford Bradshaw) szerepe szerint az íróknak abba a csoportjába tartozik, akik inkább csendes szemlélőként nézik az életet, mint hogy maguk is éljék, de a darab elején ez annyira sikerül neki, hogy szinte láthatatlanná válik. Később, ahogy a szürke, rombuszmintás pulóverét felváltja egy élénkebb színű mellény, maga is láthatóbbá és élettelibbé válik.
A második felvonás jóval összeszedettebb és erőteljesebb, és ami a fő, igazi színház. Itt bomlanak ki az első felvonásban még csak felskiccelt párhuzamos történetek, Sallyé és Cliffordé, valamint Schneider kisasszonyé és Schultz úré, és ezúttal mind a kettőben a nő bizonyul – morális értelemben – gyengébbnek és gyávábbnak. Kiss Mari és Jordán Tamás kettőse telitalálat az egyszerre szívet melengető és mulatságos Ananászdallal, és Kiss Mari „inkább egyedül próbálom túlélni”-monológjával. (Még úgy is, hogy ezen a délutánon a jó hangú színésznő hallhatóan küszködött egy megfázásos-berekedős betegséggel.) Ami pedig a rendezést illeti, az embernek az az érzése, hogy Béres Attila sokkal jobban elemében van akkor, amikor a darab fajsúlyosabb rétegeit kell kibontani, mint amikor a „sima” musicalrészeket állítja színpadra. A spontán náci szimpátiatüntetéssé váló eljegyzési ünnepség is a szépen kidolgozott, hatásos részek közé tartozik, amelyben összeérnek a korábbi (a cikk elején már említett) utalások és motívumok. És főleg ilyen a bőröndös zárókép. A darab végén ugyanis a kabaré lassan kiürül, a lányok veszik a bőröndjüket, elbúcsúznak a Konferansziétól, és a nézőtéren keresztül elhagyják a termet, de a legutolsó képben minden szereplőt ott látunk a színpadon, előttük pedig ott az a sok-sok bőrönd.
Mert hát a Kabaré az „áthallásos” musicalek közé tartozik, többek között olyankor szokták műsorra tűzni, amikor ilyen vagy olyan okokból felmerül a menni vagy maradni kérdése. Én most azt láttam-hallottam bele, amit egyik költőnk, Kiss Judit Ágnes blogjában olvastam a napokban, A villanyoltogató feljegyzései címmel: „Hónapok óta úgy érzem, én leszek az a bizonyos utolsó, aki leoltja a villanyt. Generációm legjobbjai: kutatók, orvosok, művészek mennek ki sorban az országból, vagy még itt vannak, a lehetőséget keresik, várják, hogy mehessenek végre.” De ő marad, többek között azért is, mert éppen egy darabját rendezik. A színház (is) itt tartja.
