Valami miatt az a közhiedelem, hogy a költők szeretik a nagy szavakat, sőt, a költő akkor költő, ha nagy szavakkal operál. Pedig ki éli meg a mindennapokat nagy szavakkal, három méterrel a föld fölött lebegve, Istent, Poklot, Életet dobálva bal agyféltekéből a jobba? Vajon Miért Van Az, Hogy Csak Az Lehet Igaz, Ami Nagybetűvel Van Írva? Vagy legalábbis igazabb? A debreceni PG Csoport zenekar dalai kezdetben a hétköznapokból indulnak, nagy érzéseket fognak meg kis szavakkal, hangulatos lokálpatriotizmussal szörfölve a közhangulat hullámain, nem megmondva, csak kimondva, hogy mi van. Aztán mintha a Csapat egyre inkább elhitte volna magáról, hogy tudja a tutit, és elkezdett válaszokat gyártani, olyan válaszokat, amikben egyre inkább kiveszni látszik a kétség, megszűnik a kimondás, és belép helyére a megmondás. Ennek egyenes útja a közhelyesség, a meddő moralizálás, az egyszerűsödés. Az előadás ugyanezt az ívet járja be.

A tényleg remek arányérzékkel működtetett első részben is már van valami, ami nem stimmel: kapásból angyalként aposztrofálni a PG Csoportot, akik nem elég, hogy égi zenét játszanak, de a Mennyeknek Országából még az énekbe is besegítenek, kicsit olyan, mintha élő emberről neveznének el utcát. Annak ellenére lehet ilyen érzésünk, hogy néhány ironikus gesztus próbálja oldani ezt a pátoszt, de fentről a lényegre effektíve egy reflektorral rávilágító, majd a fináléra alászálló frontember, Jantyik Zsolt nem teszi kétségessé, hogy ez a metafora bizony végtelenül komolyan volt gondolva. Ahogy a gondolatok is egyre inkább komolyodnak, a szó nem éppen nemes értelmében. Jön itt nemzetféltés, a _nem lehet magyarnak lenni a magyar hazában_, meg a korrupt politikusok, a kereskedelmi tévék diabolizálása, a modern erkölcs csődje, az értékek pusztulása, meg miegymás, ennél nem sokkal bonyolultabb költői formákban, pedig ez nem mindig volt így.

Az előadás első fele aprólékosan kidolgozott jelenetcsokorból áll, amik szimultán mennek a színpadon, folyamatosan, ütemesen terelve a fókuszt, így pedig a valami miatt preferált félhomály és a lassú tempó ellenére is sodró tud lenni, követhetőek a versek, követhetőek a dalszövegek, és mindez masszívan ki van bélelve színházzal, kis sorsok, párkapcsolatok, életutak részleteibe ágyazva a lírát. Ehhez a zúzósabb dalbetétek és a népdalok úgy illeszkednek, hogy az előadás folyamatosan lüktetésben legyen, a társulat pedig együtt, és külön-külön is megtölti élettel a verseket. Bakos-Kiss Gábor, Bakota Árpád, Edelényi Vivien, Katkó Ferenc, Kristán Attila, Oláh Zsuzsa, Szanyi Sarolta, Szűcs Nelli és Trill Zsolt még valami fanyar humort is bele tudnak csempészni ezekbe a kis szerepekbe. Aztán elkezdi komolyan venni magát az előadás és a szövegek is, ezzel párhuzamosan pedig a színházi forma is leegyszerűsödik, így hiába az egyébként remek popcsapat-paródia Szűcs Nellitől és Szanyi Saroltától, vagy a pénz mindenhatóságát fennen hirdető Trill Zsolt lelketlen médiacápája, ha ezek innentől kezdve nem mutatnak túl a jelenlegi világ általános kárhoztatásán; nincs semmi ráismerés, igazából a nézőtéren innen ekkor már nincs sok feladatunk.

„Úgy találtam, hogy ugyanaz a hibájuk a jó kézmíveseknek is, ami a költőknek: mindegyik, aki a maga mesterségét jól végezte, azt képzelte, hogy minden más dologban is ő a legbölcsebb” mondta volt Szókratész, és talán ez az attitűd, ami végül is eluralkodni látszik, és az előadás második felében a sok, egyszerű _mondanivaló_ már a jelenetek hosszát sem indokolja, ahogy a legalább négy befejezést sem. Ez pedig azért kár, mert egy nagyon sűrű, nagyon erős, hétköznapian lírai világ foszlik szét, és nem is a politikai állásfoglalások miatt (az legalább vitaképes), hanem a váteszi szerepvállalás okán.