Meglehetősen kevés, ha a "háborús bűnös" eposzi jelzőt hozzábiggyesztve máris elégségesnek véli bárki is feldolgozni az életrajzot. Riefenstahl ugyan emlékművet emelt Hitlernek, hatásost és grandiózust, nem is egyet (Nürnbergi ünnep, A szabadság napja, Az Akarat diadala, Olimpia), de érdemes összevetni a sorsát Veit Harlanéval, aki az uszító antiszemita Jud Süßt vászonra vetette – majd a háború után néhány évvel sorban készíti a szórakoztató filmeket, 1964-es haláláig – némi tiltakozástól kísérve. Riefenstahl haláláig nem tudta elszakítani magát a Harmadik Birodalomtól a közvélemény szemében, egészestés játékfilmet többé nem készíthetett (az 1954-ben bemutatott Tieflandot a háború alatt forgatta). Jelentős sikereket ért el viszont a természetfotózásban, 72 évesen búvárvizsgát tett, utolsó filmje a víz alatti idealizált világot mutatja meg. 101 éves korában halt meg, néhány héttel azután, hogy férjhez ment Horst Kettnerhez.

Kalandos életút tehát, titkokkal, árnyakkal, bűnökkel terhelt. Érthető, ha valaki úgy gondolja, drámáért kiált ez az életút – Forgách András nyilván ezért vágott bele a Léni (vagy nem Léni) megírásába. A dráma három Lenit, egy fiatal, ledér fruskát (Marjai Virág), egy középkorú, megfontolt, nőiségének teljes birtokában lévő hölgyet (Pápai Erika) és egy halál előtt álló cinikus asszonyt (Almási Éva) mutat meg, a három Leni pedig háromféleképpen viszonyul a világhoz, nem csoda hát, hogy az időben utolsó, haláltusájához közelítő Leni elég nehezen tud elszámolni szellemeivel.

Hogy éppen egy zsidó lány lenne ez a szellem, az nem biztos. Mindazonáltal a dráma szerint így van, s Forgách azt is egyértelművé teszi, hogy Riefenstahl szívesen kozmetikázta utólag cselekedeteinek motivációit. Szó sincs itt naiv lánykáról: tudatosan halad a világhírnév felé, csak rossz helyen, rossz időben, noha ez csak hosszútávon derül ki. A dráma karakteres ítéletet mond Riefenstahlról, nem hagyja ezt meg a nézőnek, eldönti az eldönthetetlent, így már csak a befogadás korlátozott izgalma marad az előadásban, amit Bagó Bertalan rendező a színészek alakításaival, illetve egy komplett ruhatár látványával gondolt kibélelni.

Balázs Bélától Goebbelsen és Hitleren át Kettnerig minden férfiszerepet Szegezdi Róbert alakít, gondosan ügyelve a megkülönböztethetőségre, a legjobb skicce a Hitler-paródia, amelyre a második felvonás közepén, a darabtól elszigetelt groteszk jelenetben kerül sor: a Führer a három Lenivel beszélget, akik egymással is – tulajdonképpen itt derül ki, miről is szólna valójában ez a darab, kár, hogy az ideálisnál jóval később kerül az előadásba, s az is kár, hogy a jelenetnek nincs viszonya a többi jelenettel. Kiválóan egyensúlyoz a komolyság és vidámság, a tragédia és a komédia, az emberi és az embertelen között Almási Éva, a dörzsölt, allűrös művésznő szerepében. Pápai Erika korrektül teljesít a legkevésbé izgalmas Leni-változatban (az első felvonás statikus kihallgatásjelenete hamar unalmassá válik a puszta szövegmondás következtében), Marjai Virág viszont nagyságrendileg túlteng: mindent kirak a kirakatba, így jobbára egy lelkesen mohó kurtizánnak tűnik, ami rendben is lenne, csak nem lelni benne a tálentumot – azt megtagadni tőle pedig nem igazságos. Az igazságot ne is kérjük számon egy színpadi művön, ezzel mindössze egyetlen baj van: ha ez nem egy tehetséges nő, akkor ez az egész dráma nem létezik.

Márpedig a Léni (vagy nem Léni) mintha azt sugallná, hogy Riefenstahl maximum a köpönyegforgatásban volt tehetséges, minden más csupán póz és allűr. Így viszont az ellentmondásosság lényegétől fosztatik meg Riefenstahl figurája, éppen attól, aminek a kibontása érdekelheti az embert. Ennek a következménye pedig csupán egy önmagában álló történet, egy adott nézőpontból prezentált életrajzi dráma. Pedig Leni Riefenstahl alakjában ennél sokkal-sokkal több rejtezik. Egyelőre ott is marad, lent. Az előadás – az ezt legalább cselekedetben megvalósító Riefenstahllal ellentétben – semmilyen értelemben nem vállalja a mélybúvárságot, vagy ha jobban tetszik: ugyanúgy a külsőségek rabja marad, mint Leni.