Na nem mintha a szintén Szentpétervárról érkező Hlesztakov rendbe tett volna mindent, épp ellenkezőleg: két nap alatt szinte kisemmizte, megalázta és becsapta vendéglátóit. Szó se róla, nem ő választotta ezt a szerepet, ő csak pénz nélkül, étlen-szomjan vándorolt szolgája kíséretében, amikor rátört a polgármester, hogy lakjon nála, kifizetik a számláját stb. Mert ahogy Hlesztakov, úgy a revizor is szentpétervári, a város lakói pedig egyként farkast kiáltanak, így a szegény bárány – aki azért nem is annyira ma született, és nem farkasra, hanem inkább egy minden hájjal megkent rókára emlékeztet – _kénytelen_ farkasbőrbe bújni; pontosabban a neki szánt szerepbe. Persze Hlesztakovnak ez annyira _nincs ellenére_, órák alatt beletanul új pozíciójának rutinjába, történeteket fantáziál, s szépen lassan a városvezetés minden elvárásának eleget tesz, sőt amikor le akarják fizetni, még a meglepett célozgatót is eljátssza. És bár tényleg a Szkvoznyik-Dmuhanovszkijék kiáltanak farkast, arról nem szabad megfeledkezni, hogy a fiatal férfi is örömmel tesz eleget az elvárásoknak, annyira, hogy némi extrát is hozzácsap a szolgáltatásaihoz, és a polgármester feleségét és lányát egyszerre akarja elcsábítani. Végül Oszip, a szolga unszolására a szerepjátszók távoznak a városból.

Azonban Vladiszlav Troickij A revizor-rendezésében Hlesztakov még _visszatér_ bejelenteni, hogy az igazi revizor megérkezett a városba, és várja a vezetőket. A kicsinyes, csalásait kézzel-lábbal titkoló, a totális korrupció okán páni félelemben élő városvezetés és az elvárások előtt könnyedén meghajló fiatal férfi kölcsönös elhallgatáson alapuló, álságos, ám izgalmas színjátéka ezzel a gesztussal a _visszájára_ fordul. Hlesztakov ugyanolyan kettős megítélésű marad, hiszen nem tehet róla, hogy másnak nézik, mint aki, de örömmel csapja be a polgármesteréket, s a vezetők is ugyanolyan álságos, pénzsóvár közösséget alkotnak, de a levegőben ott van még valami sokkal rosszabb. Hogy egy revizor, egy külső, felsőbb hatalom mindezt végig _tudta_, és kihasználva gyengeségeiket, a háttérből nézte végig azt. Ami igazán szörnyű a dologban, hogy nyilván pontosan ugyanaz történt, ami az igazi revizorral történt volna: az emberek minden árnyoldala megmutatkozott, és most ott vannak kiszolgáltatva egy ismeretlen, még nagyobb hatalomnak. Hogy az a hatalom milyen?

Ha ilyenekre képes, akkor el lehet képzelni. Bár az előadás afféle oroszos lassúsággal indul, a félhomály és teljes kivilágítás között váltakozó, börtönre emlékeztető, kiismerhetetlenül kifejező látvány (díszlet: Dmitrij Kosztyuminszkij) misztikuma fokozatosan telepszik rá az előadásra. A rendező még az előadás ritmusát is a forma részeként kezeli, és ez az idült vontatottság nem egyszer önkritika tárgyává, humorforrássá lesz. De a divatosan korhű, érzékletes ruhákba bújtatott (jelmez: Bánki Róza) színészek igazán a nagy tempóban remekelnek.

Mészáros Tibor egy többszörösen összetett Hlesztakovot játszik el – hiszen valóban minden mozdulata játék. Egyszerre ártatlan és hibás, nyegle, elveszett, bohókás fiatal, de a hatalmi pozícióban könnyedén eluralkodó zsarnok. Mészáros folyamatosan ugrál szerepből szerepbe, első monológja alatt konkrétan és jelképesen is belebújva vendéglátói elvárásaiba, a végére pedig a hidegvérű kihasználálás mesterévé és szórakoztatóan zsarnokivá válik. Ettől a Hlesztakovtól minden kitelik, az is, hogy még meglepődöttsége is csak tettetés. Varga József a csalás aggodalmában túlpörgött, minden hazugságot elhinni akaró, vak polgármester. A színész ebben az egyoldalú öncsalásban teszi sokoldalúvá Szkvoznyik-Dmuhanovszkij karakterét, felesége minden pillanatában túltöltött szexuális kisugárzással kacérkodó, önző, magát sznobizmusba hazudó, feltörekvő vágyakkal telt nő Ráckevei Anna alakításában. Lányuk, Marja Antonovna a kacérkodásba kicsit sértődötten beletanuló ártatlan csábító Kacsur Andrea megformálásában. Itt mindenki a maga módján félti a saját sárból emelt várát, és párszáz rubelért igyekszik méltányosságot vásárolni. Garay Nagy Tamás járásbírója profin a törvényszerűségre hivatkozva próbálja elkerülni az alapos vizsgálatot – de nincs ember, aki képes bízni törvényszerűségében. Mercs János postamestere némi együttérzésre hivatkozva adja fel önmagát – hiszen ki az, aki képes szabályszerűen eljárni? Kiss Gergely Máté Zemljanyikája minden problémát megelőzve, félmeztelenül kényszer-pózolva mószerolja be csalás-kartársait. Egyedül Dánielfy Zsolt Dobcsinszkija válik néha megfejthetetlenné, mivel a színész a földbirtokos hirtelenségét és kapkodását önmagában, hadarással fejezi ki, ám mivel fontos szerep az övé, bizonyos fordulópontokon csorbul az előadás élménye. Egyedül Oszip képes valamiféle emberséget mutatni ebben a világban. Bár Kóti Árpád alakítása is meghajlik a csábító lehetőségek előtt, de ő az egyetlen, aki érzi a mögöttük rejlő hazugság vállalhatatlanságát. A színész önkritikusan, önmagával szembenézve, a korlátokat pontosan érezve építi fel a szolga karakterét.

Pontról pontra, precízen, szinte minden pillanatban újat mutatva – egyedül az előadás kezdete és zárójelenete mutatkozik elnyújtottnak (előbbi, mert még nem lehet érezni a forma erejét, utóbbi pedig mert pontosan lehet tudni, hogy mire számítsunk, és nem kapunk eközben új impulzust) –, fokozatosan csúszik mindenki a föld alá, adva fel embersége már régen elfeledett maradványait (dramaturg: Kozma András). A közös hazugság-játék után lehet menni színt vallani egy olyan hatalom előtt, amely kénye-kedve szerint szolgáltatta ki embereit egymásnak, amely előtt mindenki eltörpül, amely nem válogat az eszközökben, hiszen mindent felülbíráló hatalma van. Előtte pedig nehéz színt vallani, hiszen hazugságba, közös hallgatásba _kényszerítette_ az embereket, így minden hazugság hazugság, még ha igaz is. Itt pedig senkinek nincs joga rendet tenni, mégis _égető szükség_ lenne rá.