Döntés nélkül ugyanis minden egyes tartalmi regiszter vadul elkezdi keresni egymással a közös nevezőt, ez pedig olyan mennyiségű kompromisszumhoz vezet, ami aztán végül a kiszámíthatóságban állapodik meg. Figaro bonyodalmas házasságának története tulajdonképpen a szerelem-féltényenység-csalás háromszögből teremt gúnnyal teli, színes bohózatot, ahol mindenki mindenkivel valamilyen módon összegabalyodik és kompromittálva lesz. A megfeleléskényszerrel azonban az előadás pont azt dobja el magától, ami a kompromisszum keresésének tulajdonképpeni célja lenne, és amelyre egyébként az alapanyag önmagában rengeteg apropót szolgáltat: hogy szórakoztasson. Valló Péter rendezése ennél többet ugyanis nem vállal, csak végtére is pont ezt nem tudja teljesíteni.

Pedig az ugyancsak a rendező által tervezett díszletben, amely fagerendákból összeszerelt, és sokféleképpen használható házmakett, remek színhelye is lehetne egy bohózatnak, abban az esetben, hogy ha nem csak díszletelemként, hanem játszótársként is használnák, de erre csak elvétve akad példa, és az is gyakran önismétlésbe csap át (vicces, ha Figarót egyszer hátba veri a csapóajtó, de az már nem, ha ez minden egyes alkalommal ugyanígy történik meg, mindenféle fokozásos poéngyártás igénye, vagy egyéb ok nélkül). Minden le van vezényelve a színpadon, csak éppen egy motívum hiányzik, amitől ez a Figaro élhetne – és ami egyébként Figarót élteti –, ez pedig a játék. Hiába az utalás, miszerint mi egy, a matinévilágból táplálkozó, egyszerű mesét látunk, amelyben együgyűek, kevésbé együgyűek és (némileg) okosabbak leckéztetik meg egymást úton-útfélen, ha nincs megmondva, hogy ez miért lehet érdekes. Hogy a sevillai borbély történetében – amely közé jónéhány, az operából átcsempészett zenei aláfestés is keveredik, mert kézenfekvő – mi táplálja a humort, arról hallgat a színpad.

Hallgat, mert ennek jószerivel a karakterekből kellene következnie - csakhogy azoknak csupán lenyomatai mutatkoznak meg. Pindroch Csaba egy kedvesen butácska, kangörcsös puffogóvipera Almaviva gróf szerpében, Trokán Anna grófnéja nem tud indokot adni arra, hogy miért szereti férjét, így pedig az ő kettősük nem tud megszületni. Dobra Mária Susanne-ja és Kőrösi Csaba Figarója csak sodródik az árral, így igazából semmi tétje nem marad annak, hogy ki mozgatja valóban a szálakat, ezzel pedig az a feszültség sem tud megszületni, amely a nemek harcává tudná tenni a történéseket. A két pár ilyen-olyan kombinációja pedig e tisztázatlanságok miatt lesznek teljesen súlytalanok. Egyedül Horváth Zoltán Cherubinja tud fesztelenül szélsőséges lenni, nagy elánnal komédiázni: nagy szemekkel sajnáltatni magát, majd pimaszul szembemenni minden szabállyal, akrobatamutatványokkal lélegzetfojtani, majd lélekszakadva azonnal lebukni - mintegy jelezve, hogy bohózatot főként bohózati figurák tudnak játszani.

Élc nélkül gúnyos komédiába belecsapni nem éppen kifizetődő vállalkozás, mert ennek hiányában szükségszerűen erőtlen és hatástalan lesz minden, ami a komédiát működtetné. Így pedig hiába látjuk, hogy az egyes elemek ott vannak előttünk a színpadon: az csak valaminek az árnyéka lesz. Persze egy árnyékból is felismerhetőek körvonalak, csak pont azok a részletek nem, amik életet tudnának lehelni ezekbe az alakokba.