Nem, nem társadalmi drámát láttunk, amelynek utolsó másodpercében pillanatfelvétel készül egy állapotról, nem is súlyos tragédiát, amely a lesújtó vég egy kockáját akarja belevésni az agyunkba, hogy vigyük tovább innen a gondolatot.

Nem. Claude Magnier Oscar című bohózatát láthattuk a József Attila Színházban, Háda János rendezésében. Egy délelőtt, amely feldúlja egy jámbor szappangyáros életét, csőstül jön az áldás: ellopják a vagyonát, elvennék a lányát, kiderül, hogy hamarosan unokája születik, a szobalány pedig felmond, mert egy báróhoz megy feleségül. Sok-sok bonyodalom, amiről mindvégig tudható, hogy a végére elillan, csak a boldogság marad.

Tulajdonképpen jól jön a végén ez a tabló, bő két és fél óra után elkezd motoszkálni végre egy gondolat az ember agyában: mit akar az eszembe vésni ez a tabló? Hogy hiába hülye az ember, a végén minden jóra fordul? Hogy ha a látszat ellene is szól, a végére mindenki hozzájut ahhoz, amire a leginkább vágyik? Hogy fél nap alatt minden még ha a feje tetejére áll is, kisvártatva az összes probléma megoldódik? Vagy csak azt, hogy ha már színházi előadások szoktak így befejeződni, hadd érezzük már – legalább erre a röpke zárópillanatra –, hogy színházban vagyunk?

Nincs válasz, csak a kétség. Miért kell egy amúgy tisztességesen, bár egyetlen árva eredeti ötlet nélkül lebonyolított produkció végére odarakni ezt a gesztust? Hát hogyan hihetném, hogy színházi előadást láttam, ha egyszer erre a világon semmi nem utalt azon kívül, hogy színészek profin eljátszották a szöveget?

Panasz nem illetheti Józsa Imrét, annyit cikázik a színen a bőröndjei után kajtató Barnier szappangyáros szerepében, hogy az egy maratonfutó teljesítményével vetekszik. Játéka kiegyensúlyozott, nem hajlik ripacsba (pedig a szerep engedné), mégis határozott karakter, vicceseket mond, jól poentírozva, nem véve tudomást arról, hogy egyetlen poénja sincs megalapozva. Mármint nincs semmi közege, csak a szövegpoén maga hat, kinél mennyire. Vándor Éva önkritika nélküli butuska feleségének (szőkére van festve, biztos, ami biztos) még személyisége is van, hártyavékonyságú ugyan, de van. Molnár Gyöngyi Bernadette-je is képes valamilyen lenni, leginkább öntudatos és tisztességes. Zöld Csaba lélektelen-szürke öltönyében diplomatikus-korrektül ismerteti a Martin úrra kirótt sorokat. Fila Balázs termetével játszik, ügyesen. Kovalik Ágnesnek nyalókaszopogatás és hiszti jut a gazdag szerelmi élettel rendelkező Barnier lány jellemzéseként. Márkó Eszter helyett a ruhája játszik, Kocsis Judit hangsúlyokkal letudja a régi-új szobalány szerepét. S mindannyian tudják a járásokat, időben jönnek ki és be, a hangsúlyozások az előírtnak megfelelőek, a közönség mulat a vicces mondásokon és tréfás vizuális momentumokon.

Szóval a színészekkel semmi gond nincs. Hogy Háda János miért készteti őket nádpálca-bonyolultságú szerepek eljátszására, nem tudni. Hogy miért minden egyértelmű, egylényegű és egyszerű, rejtély. Ugyanis így lesz a bohózatból viszonylagosan vicces szövegismertetés. Gegekkel kitömve. Kevéssel. Fantáziátlan szobadíszletben: járás bal oldalt, majd lépcső vezet le a lányok szobájából, hátul Barnier szobájának ajtaja, jobb oldalt újabb ajtó. Hol a könyvtárba vezet, hol a konyhába – valószínűleg csak későn vette észre a díszlettervezőként is működő rendező, hogy hiányzik egy kijárat. Vagy nem is törődött vele.

Ez a sajnos legvalószínűbbnek látszó lehetőség az, ami a legbántóbb: nem is törődött vele. Minek egy bohózatban tartani az előre kijelölt szabályokat? Minek egyáltalán bármi egy bohózatba? A szövegről úgyis eszünkbe jutnak poénok, majd azokat eljátsszuk (persze csak a legkézenfekvőbbeket). Az előadás így éppen olyan lesz, mint egy tévés szituációs komédia, a közönség pedig élvezi, hogy végre ki szabad, lehet, kell nevetni azt, aki még nálunk is mulyább, nálunk is szerencsétlenebb, nálunk is butább. Az Oscar gondoskodik arról, hogy ez így történjék, a siker garantált. Ezt szokták felhőtlen két és fél órának nevezni, amiben a fellépők „lubickolnak”. Pedig nem – ez kemény fizikai és memóriamunka. Kreatív befektetést nem igényel és nem is enged, egyik részről sem. És különösen nem lesz belőle olyan esemény, aminek a végére oda lehet rittyenteni a tablót, amely így csak egy blöff, egy üres gesztus, helyette lehetne kakasviadal vagy kánkán, szélfútta nyírfa, búgócsiga vagy golyóscsapágy – vagy akármi más, az se jelentene semmit.

A rendezőt egyébként az előszínpad közepére telepített nagy súgólyukból húzzák ki a szereplők a tapsrendre. Az utóbbi időben a súgólyuk kezdett eltűnni a színpadokról, hiszen ott semmi helye nincs. Az Oscarban visszakerül, oda, ahonnét 10-20-30 évvel ezelőtt száműzetett.

Tabló egy bohózat végén. Súgólyuk a színpad elején. A jövő elkezdődött.