Az Intelligens szerviz a hazai kortárs net-ikongyűjtemény jellegzetes és közismert alakjaival játszik el az irónia és a komolyság elegyítésének egy színházi nézéshez kifejezetten kellemes fokán. A verbális kommunikációs képtelenség, a szélsőségesen elfogult csoportok beszédmódjának és a rétegkultúrák sajátosan lepusztult nyelvhasználatának olyan képviselőit idézi meg, mint Gátvéder Szalacsi Béla az összeveszejtő "békítő show-k" emlékezetes résztvevői, a 06 80 880 880-as telefonszám megértésével hasztalan bajlódó idős házaspár vagy a nő, aki világvége víziójában a Kárpát-medencét jelöli meg második Ararátként, amely – így, egyetlen szárazulatként – Jézus második eljövetelének is színhelyévé fog válni.

A darab klasszikus jelenetes szerkezete gyakran költői vénával átgondolt képekből, alig mozduló festményekből épül, minden egyes jelenetben ott feszül a realista játékmód, a köznapi kellékek, a színtér saját kezű átszcenírozása, illetve a poézis közötti termékeny és sokirányú ellentmondás. A kérdés ilyenkor az, hogy képes-e végig működni ez a szellemi motor – és mi van akkor, ha nem.

Az egyik beszédes jelenetben a Polgár Jenő nevű polgármesterről való beszéd nehézségébe belebukó választó(polgár) jól ismert figurája keresztre vert Jézusként jelenik meg, akiből egy riporternő próbál médiában leközölhető információhoz jutni újabb és újabb kérdések feltevésén keresztül, miközben a kereszt lábánál térdeplő, megtört Mária alakot, a jobb kész anyag érdekében odébb-odébb taszigálja, mindezt valaki tovább közvetíti egy mikrofonon keresztül, és talán még egy kéttagú kórus is színre lép, amely antik görög kardalt énekel eredeti nyelven. Világos a médiakritika, érthető a kísérlet, érhető az üzenet (ahogy minden más jelenet esetén is): a szentet megmutatni a profánban, a gyöngyöt a disznóólban. A szentet azonban köztudottan nagyon nehéz megmutatni. Ráadásul: a szent felmutatása még nem is biztos, hogy színház.

Szalacsi Béla híres mondatszövése a helyi bunkerépítőről (talán a legelső ebben a sajátos net-ikonosztázban) az előadásban két, egymáson el-elcsúszó, mégis egylélegzésű stílusréteg, amely itt a párhuzamos beszéd izgalmas eredőjeként alakul ki, ahogy a fináléban is ötletes a megoldás, amint az egymással veszekedő pár visszafelé beszél, amit valaki hangtölcsérbe beszélve fordít vissza számunkra, miközben a kéttagú kórus ógörögül szaval, és még jobbra-balra is jelentéses történések zajlanak.

Ahogy telnek-múlnak a fertályórák, egyre világosabb lesz a mondandó, és egyre kevésbé érdekes: mint egy míves verkliszó, amit szívesen hallgatunk akár egy órán keresztül is, de lassan azért jó volna valakinek odébb állnia. Értjük, hogy ezek az emberek – éppen együgyűségük, félkegyelműségük folytán – értékesek, vagyis hogy az ő életük semmivel sem kevésbé érték, mint akármelyikünké, akik jól formált mondatokkal tolakszunk előbbre és előbbre, de ezt kevesebből is megértettük volna.

Az előadás egyik csúcspontja, ami a „kevesebb néha több” elvét alátámaszthatja, a 06 80 880 880-as jelenet, ahol a telefonszám megértésének közös küzdelme előtt egy néhány perces, érzékletes mozgássorban követhetjük végig a két telefonáló figura egymáshoz öregedését, melynek végén a szám kimondása az Öreganya szájából megejtő szépségű gesztus a szám kimondási kísérletei alatt időközben mellette meghaló Öregapa mellett.

A másik kiemelkedő jelenetben a „Városliget nagyasszonyának” imbecil bárdolatlansága egy csecsemőfigurából szól ki, majd bújik vissza és szól ki ismét, érzékletes és ihletett jelbeszédként tisztaságról és koszhadtságról. Ezekben a jelenetekben nincsen szükség görög karra, hogy a szentségre utaljon, ahogy dél-egyiptomi dialektusra vagy Jézus-figurára sem, ebben a két jelenetben a szentség, a vitathatatlan önérték magától (pusztán a rendező által vezetett előadók által) megjelenik. Erre a két jelenetre nem lehet legyinteni, hogy „persze, tudom, hogy a gyöngy a disznóólban talán éppen a disznó”, mert ezeket a jeleneteket nem érdekli, hogy ki mit tud a közönség soraiban, így nem is lehet megúszni a nézőtéren saját gondolkodás nélkül olyas (nagyon is bonyolult) dolgokról, mint hogy mi magunk disznók vagy gyöngyök vagyunk, vagy éppen disznókként gyöngyök, és hogy vajon minden disznó gyöngy-e, és ha igen, akkor vagy a „disznó” vagy a „gyöngy” kifejezésünk nem felesleges-e. Pontosabban, nem lehetne legyinteni, ha ekkorra már nem lennénk annyira fáradtak a sok színpadi jelbeszédtől, mint amennyire azok vagyunk.

A rendezés szentségkeresése, értékféltése nemigen ér célt, a majd kétórás időtartam is túlzónak érződik, hiszen voltaképpen ugyanazt nézzük végig különféle variációkban. Az előadás – minden alkotói, művészi értéke mellett is – inkább csak önmagában forog, sziporkázik, és a nézőtéri „hűha” helyett csak néhány „ahá”-t képes szétszórni, és ezek az „ahá”-k sem nagyon tartanak ki hazáig.

Másrészről: Jeles András izgalmas, helyenként embertpróbáló feladatok elé állítja tanítványait, akik ezekben a helyzetekben kivétel nélkül kiválóan teljesítenek.
A játszók értik és jól beszélik Jeles nyelvét, ám amit és ahogy ő ezzel a darabbal rendezőként mond, ebben az esetben vélhetően egyre kevésbé érdekli az időközben elfáradó nézőtérieket. Márpedig, ahol a nézőtéri érdeklődés elcsitul, ott az előadás is. Az Intelligens szerviz is saját fináléjába csendesedik, ahol a visszafelé beszélés truvája a sok színtéri jel között voltaképpen már nem mond semmit sem, pontosabban semmi olyat, ami ekkor még meghallható lenne. Pedagógia: jeles, előadás: közepes.