A Kuznyecki esőzések egy lineáris történetet mesél el úgy, hogy jelenetről jelenetre váltunk múlt és jelen között, hogy egy végső pontban találkozva kiadjanak valamiféle egészet. Az egyik színhely egy asztalosműhely, a másik egy élhetetlenné szennyezett orosz kis falu kertje, ahol Nyikolaj és Leonyid – akik egyébként az asztalosműhelyben is dolgoznak – nyaralni próbálna. A műhely kis életét egy adóellenőrzés rémképe bolygatja föl, amit a nem is annyira inkompetens, mint inkább motiválatlan munkások, illetve a teljesen dilettáns főnök párharcai jellemeznek (néhány párkapcsolati kisreál-jelenettel kiegészítve). A nyaralás pedig előbb viszálykodásba, majd krimibe csap át, és a jószomszédi viszonyok kicsinyes életképeiből láthatunk részleteket. Mindezt pedig keretbe rendezi a pia, a nincskiút, az elfecsérelt tehetség és élet, meg a nihil.

Ebből igazából minden ott is van a színpadon, az előadás viszont akárhogy is, de nem tud életre kelni. Ebben nagy szerepe lehet annak, hogy Tamási Zoltán igazából jeleneteket rendezett, és az állandóan ide-oda ugráló időben nem találta meg azt a drámai hullámot, amin a néző könnyedén végigszörfölhetne, és ne látszódna úgy minden egyes jelenet, mint egy önálló mozaikdarab valamilyen nagy, szürke, kopott világból. E mozaikok elsősorban a cselekmény szintjén találkoznak egymással, így pedig drámai erejük elhanyagolhatóvá csökken. Pedig Pavel Szolovjov teletűzdeli művét olyan hétköznapi tárgyakkal, amelyek játszi könnyedséggel válnak szimbólumokká (mint az 50 literes vodkás demizson vagy a vajas kenyér), de a felhígult, ritmustalan színpadi szövevényben ezek sem tudnak határozottan kiemelkedni a valóban hétköznapi tárgyak közül, és ezzel valahol a líraiságát veszi el az egész játék. Azt a líraiságot, amivel a posvány életet, a lelki és testi nyomort, a tehetetlenséget és a gyengeséget kissé elemelve a konkrétumoktól lehetne forszírozni. Mert az egy ideig vicces lehet, hogy érthetetlen részegséggel látunk embereket, amint beszéddel próbálkoznak, de ha ez megmarad annak, amit igazából bármelyik kocsmában szabadon választott időpontban egy az egyben megtekinthetünk, akkor az a színpadon szükségszerűen előbb-utóbb ellaposodik. Ezt próbálná egyensúlyozni az egyébként végig jelen lévő fanyar humor, ami viszont teljes valójában csak Tamási Zoltán rezignált igazgatójában és flúgos nyomozójában tud megmutatkozni. De Hajduk Károly (Nyikolaj) és Kovács Ádám (Leonyid) párosa már csak egymással érzi a hangot. Bán János vaskalapos Danyiilja, Szilágyi Katalin szűkölő Natasája, Gergely Kata önsorsrontó Másája, vagy Herczeg Tamás csipkeverő sorozatgyilkosa csupán egy bizonyos irányba kommunikálnak, így semmiféle _ensemble_ játékká nem tud összeállni a sok apró részlet.

Az utolsó nagy jelenet, amelyben különböző hullák ilyen-olyan testrészeit rakosgatja össze egy nyomozó, egyébként remek lenyomata annak a végtelenül közömbös világnak, ami eltorzítja az értelem megnyilvánulásait, amelyben az ember lényegében már teljesen magába fordult, és amelynek csakis egy végkimenetele lehet. Az _ügy_ itt megmutatkozni látszik. Ha ehhez a véghez egy izgalmas, összetartó, alaposabban és láthatóbban kikövezett úton jutottunk volna el, akkor talán valódi ereje is lehetett volna a felismerésnek. Azonban a sok-sok színt - ami az egész produkció ereje lehetett volna - nem a legjobb hullámhosszon sikerült szintetizálni. Sőt, tulajdonképpen szintetizálni egyáltalán nem sikerült.