A nézőtér felől érkező színészek még a lehúzott vasfüggöny előtt felvázolják a két darabbeli, lecsúszott színész színpadi figuráját, akik most bebocsáttatást, nyugalmat, és némi készpénzt remélnek az idős nőrokontól. Hajdanán a szétnyíló függöny mögül elsőre megjelenő színpadkép maga is műalkotás volt, jó esetben önálló tapsot érdemelt. Savin színpadképe ezeket az időket idéző, önmagában izgalmas jelenség: zöldes enteriőr néhány szép fényű fabútorral, szelíd világos kárpittal, a perspektivikus mértéken szemmel láthatóan túlnőtt rövidülésekkel a színtér hátulja felé, mint egy felfelé hajlott cső, ami egy ajtó felé mutat, ami mögött egy arany fej, egy fiatal Lenin, kortalan Sztálin, egy aranyember. Ebbe a gúlába érkeznek meg a színészek sorra, és ezzel a gúlával nem tud senki semmit sem kezdeni közülük, így a díszlet önmagában marad jelentéses és elgondolkodtató (miként ugyanezt a fajta artisztikus díszletezést a rendező más rendezéseinél is megfigyelhetjük a szünetben megtekinthető fényképkiállításon). A sorra megjelenő figurák elnagyoltsága még kevésbé zavaró, de a helyenként hamiskás intonációk, a Gállos Orsolya magyarításában elhangzó Osztrovszkij-szöveg sokszor nehezen követhető motoros egyhangúsága, és az egyik pillanatról a másikra átalakuló színészek játékának elnagyoltsága egyre nehézkesebbé teszi az egyébként egészen világos vonalvezetésű történet követését (dramaturg: Balla Ildikó és Lőkös Ildikó, átdolgozta: Egon Savin). Egy-egy érzékletes testgesztuson és a szöveg elhangzásán kívül nem történik semmi sem: a színész ripacsok ripacskodnak, a háziak alakoskodnak, ketten szeretik egymást, a házba tért ripacskodó ripacsok jólelkűnek és nagyvonalúnak bizonyulnak, az alakoskodó háziakat az Igazság kizavarja az ajtón, az egymást tényleg szeretők egymáséi lesznek.

A fiatalabb, komikus színészt alakító Vass György még helyenként tesz kísérletet arra, hogy megkülönböztethető legyen a figurája akkor, amikor színészt játszik egy színpadon, attól, amikor egy olyan alakot játszik, aki bár színész, ebben a helyzetben azonban másnak adja ki magát, ezzel szemben Gáspár Sándor az első talán négy perc valódisága után csak elnagyolt és még elnagyoltabb figurákat váltogat, bohóckodik, miközben a nézőtéren nagyon kevesen nevetnek, és azok is inkább kuncognak.

A színpadkép messze túlnő mindent, ami benne történik, a színtéri alakok kicsik és jelentéktelenek ebben a képzőművészeti alkotásban, beszélő statisztái egy installációnak, nehézkesen mozognak a befelé emelkedő padlózaton, inkább babák, mint bábuk. Elnagyolt, színes színpadi figurák egy művészileg megalkotott színes díszletben – ez a színház egy metaforája is lehetne akár. Remélem, nem az.

Osztrovszkij Erdő című drámájához nem igen szól hozzá Savin rendezése, legfeljebb a szövegnek egy önmagában izgalmas térbe belehelyezett, nehezen követhető illusztrációját adja, és bár a szöveges felvezető szerint van saját megfejtése („A nők féltékenyek, és soha nem tudhatod, mi a tervük veled. Teneked nem lehet saját akaratod. Kinéznek maguknak, bevisznek az erdőbe...”), a színpadon a színház a színházban alapjáték egy átláthatatlan és néhol teljesen érthetetlen elegyét láthatjuk, amely bár legalizálja a színészi játékok elnagyoltságát, de egy idő után érezhetően kevés lesz a ripacskodás és a máz, márpedig itt ma mást nem szervíroznak nekünk. A színház játék, a színház tettetés, a színház a színházban tradíció ajánlata a játék, a tettetés leleplezésével az igazságot megmutatni (színház a négyzeten), Savin és az Új Színház Erdője ezzel szemben megpróbál azzal mulattatni, hogy a tettetés vastagságát és a hamisság vaskosságát mutatgatja. Az igazságról való beszéd helyett egy kevéssé érdekes maszkabállal próbál elkápráztatni minket, a hamisság elnagyolt képeit kapjuk, amibe az első felvonás közepe táján jelzésértékkel hortyant bele valaki a nézőtérről; minden hosszabb megszólalás mozgolódást, köhécselést szül, az előadás sem nem eléggé szórakoztató, sem nem elgondolkodtató. Ha a maszk levételének gesztusa színház a négyzeten, akkor színes maszkabált nézni maszkban vajon micsoda?