A Sinkovits Imre Színpadon felállított, sínekre helyezett plexiből és harmonika-műanyagfalakból létrehozott sivár színű díszlet, a közepén egy átlátszó alapú emelvénnyel (Szlávik István munkája) megmutat és elfed. Megmutatja a titkokat, nem lehet benne elbújni, Bess és Jan valójában egy pillanatra sem tud magában lenni. Ugyanakkor elfed mindent, csak részleteket emel ki, ahogyan a darabbeli klérus is kizárólag a felszínt nézi és az alapján ítél. Itt szabályok vannak, itt alá kell vetnie mindenkinek magát a közösségnek. A sziget tragédiája a vakhitbe beleőrült emberek magába zárkózott, önző volta: a sziget közössége egyetlen presbiteriánus gyülekezetet alkot, amely Jant "idegennek" tekinti, a férfi és az általa Bess-szel megismertetett szexualitás bűnös azért, hogy a templomtakarítást addig oly lelkesen vállaló lány "kifordult önmagából". Bess ösztönösen érzi, hogy valójában nem vele törődik sem vaskalapos anyja, sem az önfeláldozásba belegárgyult nővére, sem az emberi érzés leghalványabb jelét nem mutató pap, sem az orvos, hanem kizárólag saját magukkal. Bess nem hisz: magát akarja kiteljesíteni, és ehhez jön neki kapóra Jan. Bess Janban hisz, számára ő lesz az isten, elvakultan és mindent feláldozóan. Blaszfemikusan ironikus alaphelyzet, ami afféle trieri ördögiséggel soha nincs kimondva: hit hittel versenyez. Ebben a játékban az a nyertes, aki el tudja hitetni, hogy az ő hite az "igazibb". Bess mindent bevet, mindent alárendel Jannak, de mivel a klérus tagjai többen vannak, egyértelmű az értékveszteség bekövetkezte. Csakhogy Bess elvakult hite betegségéből fakad: ő a szerelem oltárán áldozza fel magát, és emellett minden ízében emberi, míg a klérus hite csupán érv nélküli felszín, és minden emberitől idegen.

Guelmino komolyan veszi, hogy a színpadi változatnak önálló entitásként kell léteznie: aprólékosan építi föl mind a környezetet, mind a jellemeket. A munka alapját Gecsényi Györgyi pontos, érzékletes, mértéktartó és mindenre kiterjedő figyelmű dramaturgi teljesítménye, valamint Soltész Bözse (Bess) valóban megindító és óriási beleélőképessége jelenti: nem egy színésznő a színpadon, hanem ott és akkor valóban Bess. A különösen nehéz feladatot jelentő belső mono-, sőt dialógokat valódi tűzzel jeleníti meg, és neki tényleg elhisszük, hogy hisz. Kiváló Béres Ilona edzetté keseredett, illúzióvesztett kemény anyája, Szélyes Imre halotthideg, szinte diabolikus tiszteletese, és Mihály Pálnak a hitközösséget megtestesítő, szinte inkvizítori Williamje. Sipos Imre az orvosi hivatásával visszaélő és gyáva dr. Richardsont finom beszédhibával és apró pótcselekvésekkel teszi teljessé. Jan szerepében Fillár István az elején kissé merev, nem egészen tudta felszabadítani magát annak tudatától, hogy az előadás második felében nem mozdulhat meg, amely feladatot viszont nagyszerű önfegyelemmel oldja meg. Dodo alakjában Benkő Nóra érezhetően őrlődik két világ között.

Vitára ingerlő, provokatív és letisztult előadás ez, egymásnak feszíti a gondolatot és az érzelmet. A Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán ezúttal valódi színházat lehet látni.