Kádár Péter lemondott a hivatásáról. A zseninek túlzások nélkül titulálható orvos huszonöt évvel ezelőtt abbahagyta az életét és a hivatását jelentő kutatást, szerelmes lett egy nőbe, feleségül vette, és magánrendelőt nyitott. Az elmúlt huszonöt év bőséggel elég volt arra, hogy az elnyomott dolgok összeérjenek. Mindent megtett, hogy feleségének boldogságot szerezzen, hogy elkényeztesse, de eközben csak rá nem jutott ideje. A tanársegédjében önmagát látja, róla is gondoskodni szeretne, egyengetni pályáját, megadni neki a lehetőséget, hogy megtehesse, amit ő elszalasztott. De Márainál az élet nem ilyen könnyen becsapható: Zoltán, a tanársegéd és Kádár felesége, Anna szerelmesek lesznek egymásba, és titkon Franciaországba készülnek. Nem mellesleg azon a jeles napon, amelyen az orvos végre eléri pályája csúcsát, és kap egy magánklinikát. Persze pont ezen napon bukkan fel Kádár régi barátja, Dr. Szekeres is – akivel együtt kutattak –, aki oda szeretné adni saját megfigyeléseit, hogy az orvos folytassa azokat.

Hargitai Iván rendezése alaposan kidolgozva, a színészekből építkezve követi Márai egymásra ható elemekkel finoman megszerkesztett konstrukcióját. Egy nagyon sajátosan _életszagú élet_ van a színpadon, amelyben mindenki ki van szolgáltatva a másiknak, magának és a sorsnak. Ahol az emberek vagy behódolnak ezeknek az elemeknek, vagy megpróbálják irányítani őket. Itt nincs jó megoldás, nem is lehet megtalálni a jó megoldást, de dönteni kell, amivel valaki jól jár, valaki pedig rosszul, de mindez csak relatív. Hiszen bár Kádár dönt, feláldozza szerelmét szerelméért, ami a legerősebb szeretet a világon: lemond az addigi életéről, romba dönt mindent, hogy megtegye azt, amit már régen meg kellett volna - folytatja a kutatásokat. De Szekeres azt hiszi, hogy barátja az elmúlt huszonöt évben boldog volt, holott ő éppen rádöbben, hogy mekkora hazugságban tengette mindennapjait.

Puskás Tivadar átgondolt, alázatos, az események elé menő, azokat uralni akaró, de saját maga korlátait kényszerűen belátó Kádár Pétert formál. Puskás hol elkerekedő, hol járkáló, hol merev tekintete szuggesztíven fejezi ki Kádár belső útját, a kegyetlen erőpróba elé állító folyamatot, aminek egyetlen pontját sem lehet igazán megfogni, mégis nagyon világosan zajlik előttünk. Puskásnak egyedül Kádár néhol erőteljesen kitörő érzelmeit nem sikerül összhangba hoznia karakterével. A felesége teljes érzelmi kiszolgáltatottságban létezik, magabiztossága csak szorongásokból táplálkozó álca, és Horváth Margit ugyan néha kicsit túlhangolja kitöréseit, az élete végén járó nő rettegése ezeket indokolja. Széles Zita állandó feszültségben és remegésben tartja Dr. Pálos Esztert, soha nem lehet tudni, hogy mire számíthatunk tőle, csak hogy bármelyik percben kitörhet. Zoltán tetteiben válik gőgössé és hiúvá, Illyés Ákos alakításában a tanársegéd teljesen kiszolgáltatja magát annak a hazugságnak, hogy megmenti Annát, és ettől szerelmes is lesz. Fazekas István izgő-mozgó Szekeresét megtörték a lemondások, de a mögötte rejlő kitartás és a munkája iránti alázat mindig erőt ad neki. A színész pár mondatból és hangsúlyból bölcs önfeladással emeli a barátságot az elérhetetlen szerelem fölé, amire bár szüksége van az embernek, soha nem lesz képes önmagát megvalósítani benne.

A színészek körültekintően, egymásra figyelve, sőt: egymásból építik fel a történetet, ami így minden pillanatában élővé válik. Ennek tetőpontja szinte a teljes második felvonás, aminek egyedül az utolsó két jelenete nem képes már újat hozni a színpadra, és csak az előzőek kitartásáról szól. Az események mögött zajló megfoghatatlant Hargitai Karády Katalin-dalokkal emeli ki, amelyek a nők - és egyébként mindenki - érzelmeknek való kiszolgáltatottságát hangsúlyozzák. A dalokat Gosztola Adél érthetően és kimérten tolmácsolja, egy pillanatig sem elragadtatva magát, mint egy átgondolt, előző század eleji sanzonénekes. Ruhája ugyanolyan mintájú, mint a tapéta – a díszlet egyébként kísértetiesen emlékeztethet minket az Adáshiba lakására –, így keltve azt a hatást, hogy a dalok az itt élők _vágyairól_ szólnak. Egy pillanatig sincsenek túlhangsúlyozva, csöndben maradnak, amikor nem képesek újat hozni a színpadra, a záróképben pedig ismét felcsendülnek - kiemelve a vágyódást. Cziegler Balázs látványa a megfoghatatlanságot teszi maivá (divatos öltözékek és modern bútorok).

A kezdetben meglehetősen szappanoperára – az érzelmi vihar nagyon hangsúlyos eleme az előadásnak, ami folyamatosan találja meg a helyét a színpadon – hangolt előadás pedig végül – egy-egy kevésbé erős jelenettől eltekintve – minden elemét a helyére: belénk illeszti. Nincs itt szó se többről, se kevesebbről, mint rólunk. Olyan életekről, amik hibákkal, nehézségekkel és döntéshelyzetekkel teliek. Soha nem késő dönteni, de mindig egyre később van, lehet kalandozni, de csak sokkal nehezebb lesz – és azzal is fölösleges _áltatni magunkat_, hogy akkor minden jó lesz, vagy hogy ténylegesen van választásunk. Nincs. Ez csak egy _lehetőség_, hogy elfogadjuk magunkat.