A nagyjából fél órás prológus nem a színpadon, hanem az előtérben játszódik, ami egyrészt egy bő húsz perces várakozás után kezdődik, másrészt nem sikerül a nézőket úgy irányítani, hogy valamennyien láthassák is azt. Így bár sztoriszinten le lehet követni az eseményeket, a befogadás fizikai-vizuális korlátai ennél sokkal többre már nem adnak lehetőséget. Ekkor nagyjából megtudjuk, hogy ki kit szeret, és ki kivel van elválaszthatatlan viszonyban, majd elindulunk a fals, steril életből a jó mókának tűnő ismeretlen rengeteg felé, ekkor pedig már mindenki elfoglalhatja helyeit a nézőtéren. Ám mielőtt a valódi játék elkezdődne - és Rosalinda, aki álruhában próbálja kipuhatolni szerelmének, Orlandónak hűségét, elkezdené kísérteni a sorsot - még van egy óra, amelynek során valamiféle woodstockos hippifílingben terjengő rozsdás szabadságidillben találjuk magunkat. Ezt azonban csak kívülről nézegethetjük, mert a kép valahogy nem akar összeállni. Egyszerűen nincs kimondva, hogy miért is lesz közös, ami ebben a szabadságeszményben kirajzolódni látszik - egészen addig, míg el nem kezdődik Rosalinda és Orlando vesszőfutása a szerelemért. Bár nem világos, hogy miért, Rosalinda felteszi minden illúzióját – azokat az illúziókat, amik eddigi életét teljesen kitöltötték – egy lapra, és a _játszma_ elkezdődik.

A _játszma_ formája egyszerű, Orlandónak el kell játszania azt, hogy az eszes pásztorfiú az ő millió strófában egekig magasztalt Rosalindája, mit sem sejtve arról, hogy tényleg az. Magyari Etelka pedig igazi pokoljáráson keresztül válik tiszta szívű naivából talajvesztett, esetlen, őszinte, nővé Rosalindaként, egyre mélyebbre kúszva a kétségbeesésben, Kiss Attila pedig egyszerre sugároz erőt és gyengeséget Orlandóból, hogy ne lehessen eldönteni: tényleg ő maga a mesebeli lovag, vagy csak egy kamaszfantázia teszi azzá. Kettősük önmagában maga az útkeresés drámája, az egymástól való félelem színes és megrendítő története. A köréjük szerveződő egyéb szerelmek mindegyike ennek a komplex félelemnek a részegységei: Phoebe (Borbély B. Emília) és Silvius (László Pecka Péter) a gőg és rajongás szélsőségeit feszegeti, Próbakő (Bandi András Zsolt) és Juci (Lőrincz Rita) az ösztönök és a szellem viszonylatában évődnek, Célia (Tasnádi-Sáhy Noémi), illetve a filozófus Jaques (Balázs Attila) pedig a kívülállás keserűségével van jelen a színpadon.

A végén a barokkos háttér lehull, előbb kopáran sötétlik a színház fekete fala, majd Temesvár óvárosának egy fényképe ereszkedik alá. Delete. Reboot. Félig írt fehér lap. Ma. Mindent elölről kell kezdeni, mert ezt _így_ nem lehet. Nem lehet, hogy nem bízik senki senkiben. Nem lehet, hogy mindenki csak másban keresi önmagát. Nem lehet cinikusan a könnyebb kerülőutakon lavírozni, nem lehet vélt problémákat valóssá tenni, és nem lehet az, hogy a valódi érzéseknek csak a kétségbeesés legyen a jussa, nem lehet ennyire (ön)sorsrontó minden. És nem lehet elfelejteni, hogy mik azok, amiket nem lehet.

Koltai M. Gábor rendező tökéletesen vezeti el történetét a csúcspontig, nem mondva nemet a hollywoodi hatáskeltés eszközeire sem, ami még akkor is hatásos, ha Aradon a dramaturgiai ívnek igazából csak a fináléja tudja igazi formáját ölteni. Sajnos ebben a közegben jó néhány karakter marad megválaszolatlan kérdés, jó néhány szál marad elvarratlan, vagy kibontatlan, amelyek azonban láthatóan _ott vannak_, csak egész egyszerűen valami miatt nem tudnak kiteljesedni. Így lesz ez az előadás olyannyira szélsőséges, hogy amellett már nehéz elmenni szó nélkül, de annyi szót sem lehet utána elmormolni, amennyi bőven benne lenne.

Egy azonban biztos: Rosalinda és Orlando játszmája minden valamire való szerelem _játszmája_, Rosalinda pedig az úton eljut oda, ahol már nem rózsaszín minden, és még nem szürke semmi. Amikor még lehet bármi, mert az illúziók elszálltak, és csak egy félig írt fehér lap maradt.

_(a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása az Aradi Kamaraszínház bemutatásában, Ioan Slavici Klasszikus Színház, Arad, 2011. április 21.)_