A produkcióban Járai Máté és Nényei Pál sanzonokkal, szongokkal, versekkel és egyéb vendégszövegekkel egészítve ki Legát Tibor _Közlekedik a főváros_ című könyvének egyes anyagait, időzik el egy kicsit a tömegközlekedés adta kollektív és egyéni örömökön. A lóvasúttól a Combinóig ugyanis igen nagy távot tett meg a gyanútlan utazó, és eközben számtalan cifra helyzetbe került: volt például, hogy _csudát_ csinált az omnibusz tetején, aztán várakozott éppen ott, _ahol a hatos megáll_t, aztán megtanulta elviselni az ülőkalauzokat, majd rászokott a kalauz nélküli kocsik - és az ezzel egyidejűleg elharapódzó bliccelés - hangulatára, felfedezte a föld alatti (a földalattin) utazásban rejlő lehetőségeket, aztán végigélte, hogy válik kortárs műszaki műemlékké az ipari csuklós villamos, és végül konkrét forradalmat élhetett meg az azokat felváltó _hernyón_, ahogyan arról a Nemjuci együttes méltatlanul elfeledett Combino-dala is tanúskodik (utóbbi ugyan nem képezi az est részét, de akár képezhetné is). Képezhetné, mert a laza szövetű szerkesztés, ami a felkészülés-felszállás-utazás-leszállás-amiebbenemfértbele felépítést kívánja követni, nem egy kérlelhetetlen _kötött pálya_, meg egyébként is: némi jóízű _demszkizés_ és „csak a szegény tisztességes magyar ember szegény és tisztességes egyébként mindenki lop” nélkül nem is lehet érdemben beszélni a tömegközlekedésről.
Szóval igazából egy laza, könnyed, hangulatos este ígérkezik, hiszen annyi a feldobott labda, hogy csak úgy győzze leütni, aki belecsap a témába. Ez pedig nyilván most is így lenne, ha ez a könnyedség és lazaság kicsit komolyabban lenne véve, és az egésznek nem lenne olyan miliője, mintha délután kezdték volna el próbálni a jeleneteket, amiket egyébként Bódás Zsuzsanna még úgy is remekül kísér zongorán, hogy néha úgy kell Nényei Pál után rohannia, hogy majd beleszakad. Nényei Pál egyébként igen alternatív jelenség a színpadon, mármint a szónak abban az értelmében, hogy színészként eléggé diszfunkcionális, de mint egyedi színpadi médium, egyfajta előadóként végtére is értelmezhető. Ha pedig ez a furcsa civilség valahogy a bratyin kívül is összhangba került volna Járai Máté színészi jelenlétével, aminek köszönhetően valódi kabaré-figurák is megjelenhettek a színpadon, még valami remek, közérdekű dolog is kisült volna a dologból. Mert az előadás így nem a közösségi közlekedés témájában lesz bennfentes, hanem az Spinoza-házban ülőkkel, ami nagyban ront az összhatáson. Arról nem beszélve, hogy ahogy halad az előadás a maga útján, úgy dobja le magáról a koncepció béklyóit, és hullik szépen darabjaira.
A témának egyébként nem áll rosszul ez a haverkodós, összekacsintós, kint is-bent is stílus, hangulatosak a letűnt korok kivetített képei álló és ülőkalauzzal, a fekete-fehérben is szinte sárgán virító hőskori villamosokkal, emlékezetes trolikkal és Ikarus-csúcsmodellekkel, csak ha lett volna egy rendező, aki összeilleszti a dolgokat, vagy legalább koordinál egy kicsit, minden másképp alakult volna. Ami történik, az rendhagyó (bár megkésett) könyvbemutatónak egyébként utolérhetetlen, mint a 23:12-kor a kelenföldi pályaudvar világosfekete éjszakájában távolba tovatűnő utolsó piros hetes. Bár egy ideje azt is utolérte a korszellem: már 7E-nek hívják.
