Az előadás címe Nordost, ugyanaz, mint annak a musicalnek, ami 2002 októberében félbeszakadt, mert csecsen terroristák megszállták a moszkvai Dubrovka Színházat. És most erről van szó, erről a tragédiáról, amit három nő, Zura – egy csecsen terrorista, akinek a férjét megölték az oroszok a háborúban, és ugyanekkor elveszítette minden hozzátartozóját –, Tamara – egy orosz orvos, akinek ugyan férje visszatért a háborúból, de utána teljesen megtébolyodott, majd öngyilkos lett – és Olga - ugyancsak egy orosz családanya, akinek a férje által vannak benyomásai a csecsen harcokról – mesél el nekünk. Három különböző aspektusból, három teljesen másik irányból, három teljesen egyedi történettel, amelyek egyszer csak összefutnak. A Dubrovka Színházban.

Forgács Péter nem _játszat_ a színpadon, hanem részletes kidolgozottsággal és átgondoltsággal (dramaturg: Török Tamara) _elmesélteti_ a színészekkel Torsten Buchsteiner darabját. Így a történet a fantáziánk által elevenedik meg, egy egészen különleges módon téve minket az események _részeseivé_. Végigéljük mind a három nő történetét, azok minden nehézségével, boldogságával és tragédiájával együtt. Bár csak színpadon ülő, néha picit megmozduló, egymással csak nagyon ritkán – amikor éppen úgy futnak össze a szálak – kommunikáló színészeket látunk, mégis olyan az egész, mintha _velünk_ történne. Igaz, hogy a moszkvai tragédia tőlünk jó másfélezer kilométerre történt, mégis van benne valami, amihez itt és most közünk van.

Ott van mindhárom nőben, együtt és külön-külön. Abban, hogy ez eljusson hozzánk, láthatóan óriási munkája van a színészeknek. Pálmai Anna elszánt és könyörtelen Zurájában minden pillanatban ott van a kétség, a minden elveszett érzése. A jéghideg kegyetlenség és totális megtörtség között ingadozó nő távolságtartó beszéd és vágyódó tekintet állandó harcából teljesül ki a színésznő által. Fullajtár Andrea Tamarája miután végignézte férjének elvesztését, tehetetlenül át kell vészelnie azt is, hogy a lánya gyakorlatilag a halál torkában csücsül. Fullajtár tényleg _minden falat lebont,_ és a lehető legegyszerűbb, legelemibb formában ingadozik együtt szerepével, harcai és vívódásai, a felmerülő kérdései szinte egyszerre születnek meg bennünk és benne. Egy alapvetően békés, de saját magáért és a családjáért kiálló, a szorult helyzetben hirtelen erőteljessé váló és a szeretteiért bármit megtevő Olgát formáz Bodnár Erika. Tökéletesen tisztában van az ország aktuális helyzetével, de ő mindezek ellenére valahogy élni szeretné az életét. És ez valahogy egyáltalán nem akar sikerülni, egyetlen boldogsága, hogy legalább a lánya túlélte a terrortámadást – nem úgy, mint a férje.

A fényekkel való játék, a díszlet, a néha beiktatott kis közjátékok azt a hatást keltik, hogy valóban színházban vagyunk, hogy valóban három színésznő meséli el nekünk a történetet, hogy valóban itt vagyunk a Dubrovkában. Ez nagyon sokáig működni is látszik: nemcsak, hogy fenntartja az érdeklődésünket (bár egyértelmű, hogy hol vagyunk, az azonban nem, hogy meddig és hogyan fog elmenni a történet, mi lesz a vége, ezáltal pedig izgalmas feszültség alakul ki a színpadi események és a nézők között), de még némi pluszt, némi aktualitást is kölcsönöz az előadásnak. A színházban lejátszódó események után azonban már nem képes továbblendülni és megújulni ez a forma - bár egyértelműen azt hivatott erősíteni, hogy amiről beszélnek az _itt és most_ is jelen van.

Megbotránkoztató és tragikus dolgok mentek előttünk végbe, és ezt át kellett élnie rengeteg embernek. Az már tényleg csak a pont az i-n, hogy a 130 ember igazából nem a csecsenek, hanem az oroszok miatt vesztette életét: minden emberi érzést meghazudtoló dilettantizmussal kezelték az eseményeket. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy itt van előttünk egy gyűlölettel és halállal teli túszdráma, amit rengeteg más dolog idézett elő, és amiben egyik fél se hibáztatható igazán, de megtörtént. Ki a felelős? Az oroszok, mert védték a hazájukat, a szeretteiket? A csecsenek, mert ugyanezt tették, és miután elvesztették mindenüket, végső kétségbeesésükben fegyvert ragadtak? Persze: az erőszak nem megoldás, de könnyű annak, akinek nincs rá igazán oka. A gyűlölet pedig gyűlöletet szül. _Tényleg_. De ki fogja abbahagyni? Vagy mögé nézni? Mi lesz a megoldás, hogy ilyen ne történjen? Nem volt elég 130 ember halála, akkor _ma_ mi kell hozzá még?