Florence Foster Jankis gazdag volt. Nagyon gazdag. Apja bankár volt, és nagy vagyont örökölt. Olyan nagyot, hogy ott és annyit énekelhetett, amennyit csak akart. Olyan gazdag, hogy senki nem merte neki megmondani, hogy nemcsak botfüle van, de művészetének egyetlen biztos pontja az, hogy nagy bizonyossággal körbelövi az éppen következő énekhangot Ha pedig megmondták neki, hogy hallgathatatlan, amit produkál, teljesen őszinte meggyőződéssel tudott értetlenül állni a dolog előtt. Peter Quilter drámája ízlésesen merül alá a helyzet elkerülhetetlen komikumában, de arra is választ keres, hogy ez az elsőre teljesen abszurd és lehetetlen történet hogyan fajulhatott egészen a Carnegie Hallig. Florence ugyanis valóban eljutott odáig, hogy estéről estére háromezer embernek énekelhessen.

Vári Éva az első pillanattól kezdve magával ragadóan játssza a totális önértékelési zavarokkal küzdő, a valóság attribútumairól nagyvonalúan tudomást sem vevő, mégis minden mozdulatában az őszinte boldogságot és teljes önazonosságot sugárzó Florence-t. Élettársát, a hasonlóan tehetségtelen, de tehetségtelenségét alkoholba, és nem a hivatás szeretetébe fojtó St. Clairt Szilágyi Tibor alakítja pajkos lendülettel, Szilágyi Zsuzsa pedig őszinte ámulattal telinek mutatja Dorothyt, a dilettáns barátnőt. Ők azok, akik nem hajlandóak meghallani a hamis hangokból összeálló kakofóniát. Cosme McMoon, a _madame_ új zongoristája azonban hivatalból is ért a zenéhez, így rögtön feltűnik neki az égbe kiáltó tehetségtelenség, amit csak a pénz tud felülírni. Kolovratnik Krisztián megelégszik a nagyravágyó, elvtelen, de jóravaló fiú alakjával, azt azonban nem gyúrja bele figurájába, hogy mikor és miért szereti meg Florence-t. Andai Györgyinek a vájt fülű sznob Mrs. Verrinder-Gedge felháborodott, a józan ész szónokaként tündöklő figurája jut, Nagy Adriennek pedig egy kissé elnagyolt, de komikus cselédlány-paródia.

A szellemes dialógokat Balikó Tamás rendező biztos kézzel vezényli le, az első felvonást meghagyva a komédiának, a másodikban pedig teret hagyva a helyzet tragikus élének. Egyszerűen, tisztán halad a történet a megható, kissé hatásvadász és szentimentális vég felé, de hát ez a szentimentalizmus az, ami az egész történet apropója, amiért Florence egyszerre lesz az életigenlés példaképe és egy, az éneklés ellen indított önkéntelen merénylet. Fontos, hogy az éneklés - és _nem_ a művészet ellen, hiszen az, hogy Florence személyisége közérdekű, megfejteni való, és ekképpen művészi erővel is bír, az kétségtelen.

Bár az előadásvégi összegzés után a nézőtéren ülőknek már nem jut semmi feladat a látottakkal kapcsolatban, mégis feltehető: Florence Foster Jenkins nem fog elmúlni nyom nélkül. Az ő története ugyanis úgy egész, hogy semmi sem stimmel benne. Ilyen sorsok pedig nem futkároznak túl gyakran az utcán.