Mit állít mindezzel Moila? Valami olyasmit (filozófiai csemegének, a dráma végére vetve), hogy a nagybetűs IDŐ-t kellene fölfognunk ahhoz, hogy közelebb jussunk a szeretethez. Merthogy a szeretet – már ha pontos a magyarra átültetett szöveg, s az annak nyomán bennem termő értelmezés – nem egyéb, mint a létezés, a létfenntartás nyűge-szomorúsága, mely IDŐ-vel átalakul. Nagy, és talán túlságosan is „vezetett” utat járunk be nevetgélve a feketés humoron, míg eme északian komor tétel-gondolatig elérünk.
Zilált fehér hajtól, kapkodó beszédtől, kebelre tűzött (magyar) nemzetiszín érdemjeltől startolunk. Mint akit hullámok vetettek partra, vagy inkább csaptak az éles sziklákhoz, épp úgy kenődik fel a tőlünk karnyújtásnyira fekvő pamlag oldalára a fürdőköpenyes Dióssi Gábor. Mögüle, a kitárt ablakszárnyak közül – a Fogasház első emeleti gangjáról – Bartsch Kata és Juhász Kristóf tekint be(lénk) áthatón, míg cserébe Kaszás Ágnes nekünk engedi át megszemlélésre gyermeki profilját. Az ő hármasuk, a megfellebbezhetetlen isteni igazságokat zengő kórus utasítja Dióssit telefonálásra háromszor is. Persze, mert az ember az istenek bábja, játékszere, a görögöknél. Ők segítik, általuk bukik, miattuk telefonoz, de hol itt az erkölcsi tehertétel, a csakis szabad tettben megnyilvánuló morál, ha egyszer a halandó dróton rángatható? És ha „szabadul” is, mivé válik az ember? Neurotikussá, skizofrénné, drogossá, alkoholistává…?
Dióssi Gáborban nagyítóval is nehéz megtalálni a drámai karaktert, mégis, ebben az intim, „civil” színházi térben sajátosan „civil” színészi alkata jól szolgálja az előadás gondolatmenetét, mely szerint ma nincsenek, nem lehetnek hősök. De ennek felismeréséből születhet meg az igazi mai dráma. Kaszás Ágnes sem „hős”; a második felvonás-szobában kövérkés kisfiúként lép elénk, minduntalan félrecsúszó szájszegletétől aszimmetrikus arcán kevéssé tükröződik az értelem. Majd Juhász Kristóf története következik, a drogos fiúé; s a pince mélyén záródik a kör, ahol az asszony (Bartsch Kata), a háromgyerekes anya vergődésével, monológjával helyükre kerülnek az eleinte különálló élettöredékek, mozaikdarabok. Kaihua Lotta finn színésznő hol az apa szellemként visszatérő feleségének szerepében kommentálja az eseményeket, hol pedig a három fiú nagybajszú apjaként lép elénk. Akcentusa, különös karcos hangja, idegenszerűsége izgalmas belső feszültséggel tölti meg a darabot.
Bár az írott dráma – amennyire az előadásból kikövetkeztethető – csak megpiszkálja, de voltaképpen válasz nélkül hagyja az általa felvetett kérdéseket, Maeney Aleksis finn rendező keze nyomán mégis működőképes játék születik. Külön jót tesz a darabnak, hogy Odüsszeusz gyanánt vándorlunk teremről teremre, hogy elér hozzánk az utcazaj, hogy becsúszik egy – végül kiküszöbölt – technikai malőr. A szereplők egytől egyig nagyszerűek, jó helyen zendítenek dalra, kapunk finn rockbandás életérzést, és kombinét is a híd alá. Dammert Laura jelmeztervező nagyot alkot a Juhász Kristóf viselte aranyszínű biciklisnadrággal és Kaihua Lotta kutya-kosztümével. Csak egy dolog nem fér a fejemben, szereteten innen és túl, a pincéből napvilágra jövet: miért a magyar nemzetiszín jelvény Dióssi Gáboron, miért a világháborús telefontréfa – vagyis a csak nyomokban előforduló magyaros környezetrajz? Aztán a mosdóban hallgatózva még ez is kiderül…