Ez az aspektus, legyünk őszinték, meglehetősen szokatlan. Mennyivel könnyebb a mértékegységgel és silabusszal mérhető butaságot kinevetni, fennhéjázni megfellebbezhetetlen ítéletünk bizonyosságának biztonságával, mint a dolgok mögé nézve a butaság helyett a gyávaságon, a rosszindulaton nevetni. Mert a butaság nem indítékból következik, nem érdek a szülőanyja. Hőseink, Bouvard és Pécuchet nem túl okos emberek, technikai értelemben pedig totális analfabéták, ellenben a tudomány rabjai. Könyvek – főként vastag lexikonok és enciklopédiák – segítségével próbálják forradalmasítani az agrárágazatot, az élelmiszeripart, a történelmi tényeket és az orvostudományt, tehetség és kompetencia hiányában többnyire fájdalmasan katasztrofális eredménnyel. Képzeljük el, hogy egy embert, aki még soha nem tette be a lábát semmilyen konyhába, arra kérünk, hogy egyetlen szakácskönyv segítségével ugyan rittyentsen össze gyorsan egy adag köszmétés báránysültet metélőhagyma-mártással. Bouvard és Pécuchet gyermeki örömmel és magabiztossággal tevékenykednek e képzeletbeli konyhában, hiszen minden lépésük stimmel elvileg – a gyakorlati eredmény mégis borzasztó. Az ő kedvüket ez nem szegi, büszkék arra, amit csinálnak, s mutatnák azt országnak-világnak, de környezetük meglehetős gyanakvással szemléli a furcsa párost. Van is okuk rá, az egyiknek a munkáját írja felül a dinamikus duó működése, a másiknak a birtokukra fáj a foga, a harmadik nem szereti, hogy a szokásoshoz képest más dolgok zajlanak a választókerületében.

Miközben Bouvard és Pécuchet botrányt botrányra halmoz, elzúg mellettük a történelem: köztársaságból császárság, császárságból köztársaság lesz, ők pedig következetesen a felvilágosult társadalom hívei maradnak, már akkor is, amikor a köztársaság – az emberek lelkes támogatásával – visszafejlődik az abszolutista berendezkedés irányába, természetesen a szavak szintjén a legmeszebbmenőkig a demokrácia védelmében, gyakorlati értelemben pedig a lehető legtávolabbra attól. Előkerülnek a köpönyegek, amelyekről hamarost kiderül, hogy nem is két-, de legalább háromoldalúak. Aki kívülről köpköd, az mindig is kívülről köpköd, aki a körön belül van, az ott is marad. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a Katona színpadán az elmúlt huszonegynéhány évünk parafrázisa találtatik, ám nem a konkrétumok szintjén – még ha az alkotmány és a köztársaság szavak meglehetős gyakorisággal fordulnak elő deficites szövegkörnyezetben mindennapjainkban is –, hanem elsősorban a folyamatokban, a reakciókban, a kommunikációban és a gyors átállásokban ismerhetünk a magunk közegére.

Ascher Tamás rendező - Forgách András Flaubert-adaptációja apropóján - hullámvasutat játszat színészeivel: hol abszurd játék, hol kabaré, hol gegparádé, hol tragikomédia, hol sűrű, torokszorító sötétség és kilátástalanság jelenik meg a színen – a vonalvezetés mégis tiszta és egyenes. Máté Gábor és Elek Ferenc a jeles színpadi párosokat idézően, gyermekded lelkülettel, ösztönös nyíltsággal, egyenes eltökéltséggel jeleníti meg Bouvard-t és Pécuchet-t, és ahogy haladunk előre, és piszkosodik a környezet, törik meg a gerinc, kerülnek elő és lendülnek akcióba a nyelvek, úgy tisztul meg előttünk és emelkedik bölccsé a két botcsinálta szobatudós, akik – mivel képtelenek nem azt mondani, amit gondolnak – olyan szabadságeszményt testesít meg, amely a hatalom rendszerint gyáva és önző képviselői számára legalábbis gyanús, de leginkább eltüntetendő. Márpedig a gyavaság és az önzés számtalan arcát vonultatja fel a Katona társulata a tragikus kimenetelű blődliben, a vizuálisan a Vörös Pimpernelre, vagy még inkább egy eleven szélkakasra hajazó grófot játszó Fekete Ernővel az élen, aki a pillanatok alatt történő alkalmazkodás iskolapéldáját szolgáltatja folyamatosan: betanult lélektelen lózungokból percek alatt képes idomulni az érvényes politikai irányvonalhoz. Nagy Ervin pöffeszkedő polgármestere két kézzel székébe kapaszkodva pöfög, noha az ember és a polgármester két külön személyiség.

De remek karikatúra Rajkai Zoltán szikár, felsőbbségtudatos orvosa, Ónodi Eszter groteszk, kapzsi özvegye, Vajdai Vilmos hűvös, lakonikus jegyzője, Szirtes Ági tenyeres-talpas, gazdái iránt ellenszenvet érző szakácsnője, Pálos Hanna ártatlanszemű, buja cselédlánya, Dankó István szigorú kiábrándult tanára is. S lehet, hogy a két szakember nem túl okos, de hogy nekik vannak emberi érzéseik, arról Kovács Lehel Marcelje tanúskodik tán a legtöbbet. Márpedig emberiségdeficit van. Talán ez az, ami megragadható az egymástól elhidegülő, majd újra egymásra találó páros történetében, amint ülnek, immár mindentől és mindenkitől távol – A mizantróp Alceste-je jut eszünkbe, ugyanezen színpadról –, és a csillagos ég alatt hallgatják, ahogy a kazánba dobált könyvek ropognak a lángokban. Ha nincs ember, nincs tudás, nincs semmi. Legfeljebb harc és politika. De minek? És miért? Lehet újraírni mindent. Ezt Bouvard és Pécuchet pontosan tudja – és ez máris sokkal-sokkal több, mint amit a többiek tudnak.