„Most kényszerítlek, válaszolj” - Bán János, Kotány Bence, Seszták Szidónia és Szumelidisz Krisztina a Trapéz és korlát című vers egyik sorát választották az est mottójául. A terjedelemre nem túl vaskos életműből a színlap tanúsága szerint harminchét vers hangzik el négyüktől. Az emblematikus Pilinszky-versek közül számos, de ki is marad nem egy, mint például az Apokrif. A válogatás alapja a költő életét meghatározó csomópontok köré építkezés lehetett. A nyitó- és a záróverset Pilinszky jellegzetes, éneklős hangján halljuk, felvételről. Az Amiként kezdtem („Amiként kezdtem, végig az maradtam…”) az indulási oldal, a Kettő (Két fehér súly figyeli egymást,/ két hófehér és vaksötét súly./ Vagyok, mert nem vagyok.) a végállomás, a köztük lévő megállóhelyekre pedig a Szerelem, Háború, Isten, Halál felirat kerülhetne. Hangsúlyos szerepet kap a gyermekkor, az anyához fűződő kapcsolat, elvesztésének kiheverhetetlensége, ugyanis a Mégis nehéz („Anya,anya/ ebben a sivatagban/ mért hagytál itt, ebben a sivatagban?”) az egyetlen vers, amely a kezdet után az előadás közepe táján ismét elhangzik.

A statikus pont az életkorával és aszketikus testalkatával is a bennünk élő Pilinszky-képhez közel álló (pontosabban: itt egy széken ülő), a költőt megszemélyesítő Bán János. Megszólalásmódjában is közelít a hangfelvételről hallott, minden patetikusságtól mentes, eszköztelenségével ható versmondáshoz. Kotány Bence erőteljes gesztusaival, vehemenciájával, a megmutatkozás felvállalt igényével éppen az ellentettje Bán János visszafogottságának. Ide-oda rendezi a székét, felborul vele, a saját arcába világít, hogy próbáljunk mi is belelátni. Itt ő a sötétebbik oldal, a kísértések megtestesítője, kettősük ambivalenciája izgalmas dinamikát visz az előadásba. Seszták Szidónia eleinte fekete lepelben az anyát, később, piros ruhában már a szerelmet idéző versek megszólalója és megszólítottja lesz. Szumelidisz Krisztina az ártatlan, gyermeki oldal képviselője. Ő és Kotány Bence egyébként nem csak a versek, hanem az előadás szerves részét képező, Fülep Márk fuvolaművész által írt zene megszólaltatói is. A színpad egyik oldalán elhelyezett fehér lepel mögött játszanak, így sziluettjük, mozgásuk kivetülő árnyképe is hozzáadódik a látványhoz, ahogy az is, amikor a lepel résein át régi vagy új alakban bújnak át újra és újra a lepel előtti másik világba.

Az összhatás nem hibátlan. Lehetne vitatkozni a válogatáson, a hangsúlyokon, az egymástól elütő megszólalásmódokon, és nyilván ez a hatás attól is függ, hogy mennyire esik egybe a néző Pilinszky-képe az alkotókéval. Mégis jó, hogy létrejött ez a megszokott versesteknél jóval többet célzó, és többet is nyújtó előadás. Aminek a végére jutott egy valóban katartikus pillanat is, paradox módon nem a szövegnek, hanem a látványnak – Tóth László és Mezei Lajos munkájának - köszönhetően. Pilinszky arcát látjuk a fekete háttérből kivilágosodni, aztán olyan lassan, hogy csak úgy érzékelni a változást, ha egy kis időre becsukjuk a szemünket, az arc egyik fele sötétedni kezd, lehámlanak róla a vonások, előtűnik a csontváz a hús alól, de közben nagyon lassan világosodik a nézőtér is. És az ember azon kapja magát, hogy mégiscsak itt van az Apokrif, hiába tűnt el Pilinszky, mert önkéntelenül is mondja magában, magának:

„Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.”