Három nő egyszer csak elhatározza: nincs tovább! Az egyetlen megoldás a válás! (Igazából csak kettő dönt így, de a taximegállóban meggyőzhetőnek mutatkozik a harmadik is.) Az okok teljesen hétköznapiak: „unalmas az élet”, „sosincs otthon”, „mindig otthon van”, „azt hiszem szoknyák után szaladgál” ecetera, ecetera, ecetera. Persze, igazából csak valami kóros problémakeresés motoszkál a háttérben - persze, lehet, hogy ezt csak a férfi mondja belőlem -, de tény, hogy a város legjobb válóperes ügyvédje nem vállalja az ok nélküli válások bírósági ügyét. Ám ekkor deus ex machinaként lép elő a semmiből az ügyvédbojtárságból éppen kinőtt Dr. Képes Vera (Tompos Kátya), és heves női szolidaritástól, no meg párkapcsolati csalódásaiból kibontakozó jól tapintható feminizmusától fűtve elvállalja az ügyet.

Ki az asszonytól, ki pedig az ügyvédnőtől szépen lassan megtudja, hogy feleségeik mire készülnek, ám abban minden férj véleménye megegyezik, hogy Dr. Képes Veráért szívesen belekóstolnának a házasságon kívüli életbe. Bár ezekhez a plátói szerelmekhez az ügyvédnőnek annyira nincs köze, hogy gyakorlatilag észre sem veszi, a feldühödött anyaoroszlánok rögvest visszakövetelik boldogan szabaduló férjüket. Nehogy már még szívességet tegyenek a válással! Persze a váratlannak nem mondható happy end nem marad el, és még Dr. Képes Vera élete is borítékolható meseszerű fordulatot vesz.

Az 1967-es Keleti Márton-film történetét alapul véve Szabó Tamás korabeli slágerek segítségével dolgozta át Gyárfás Miklós forgatókönyvét, ami így megtartotta ugyanazt a naív, egyszerű világképet, ami az eredeti mozinak is megkapó bájt kölcsönzött. A nők: Mészáros Sára éretlen, a nőiséget a csalfasággal összekeverő Egri Péternéje, Bozó Andrea középkorú, a fiatalság elmúlását pánikreakciókkal kezelő Balogh Sándornéja, és Fekete Györgyi idős, a fiatalok hevességétől kissé elkábult Gegutz Bálintnéja, tulajdonképpen egy intergenerációs keresztmetszet arról, hogy a nő mindig megbolondulhat, ám ez csak múló szeszély, és hogy a nő igazi ellenfele nem a férfi, hanem a másik nő. Hüse Csaba, Gál Kristóf és Csendes László pedig minden férfieszménynek ellentmondva egy-egy kényelmes papucsként funkcionál, hiszen a nő választ.

Csizmadia Tibor rendezése minimalmusicalnek mondható, de a kisebb csillogás, kisebb hangerő, kisebb színpad, kisebb látvány egyfajta intimitást ad az előadásnak. Nincsenek virtuóz tánclépések, nincsenek jelen a színpadon eget rengető hangok, mégis az ismert dallamok, a jól időzített és kényelmesen ülő poénok, az öniróniával vaskosan átitatott karakterek (Hüse Csaba játéka, és elképzelhetetlen mozgáskultúrája, meg Gál Kristóf műmacsó dilettáns gitáros éjjelisztárjának végig ripacskodásmentes hőzöngése, akár fergetegesnek is mondható) és az Író által cinikus féligazságokkal átvezetett jelenetek (Görög László légiesen természetes játékából végig sugárzik a platóni gondolat: „az egyetlen amit tudok, hogy nem tudok semmit”) egy igazán szórakoztató, nosztalgikus, de minden korosztálynak élvezhető darabot állít elő, amiben itt-ott akár még magunkra is ismerhetünk.