Két megoldás kínálkozik az évad utolsó bemutatójára vonatkozóan: lemenni kutyába (recept: bombabiztos zenés vígjáték, tévékomédia színháznak álcázva, sikamlós poénokkal turbózva), vagy színházi előadást csinálni. Szóljon a darabról – de szóljon rólunk is. Beszéljen hozzánk, de ne dörgölőzzön kiszolgálva zsigeri ösztöneinket. Legyen határozott rendezői olvasata, és persze mi, nézők, érezzük jól és legalább némileg értelmesen magunkat közben.

Kell-e mondanom, hogy a tapasztalat szerint az első megközelítés a népszerűbb. Kevesebb vele a meló: sika, kasza, léc, ahogy a zenekari roadok mondják, tiszta üzlet. Az emlék épp a bérletespultig fog kitartani. A jó hír az, hogy a Magyar Színház a második megoldást választja – és az előadás jó. Egy Feydeau-bohózattal zárják az évet, amely a megfelelő kezekbe került.

Novák Eszter rendező nem "üzen" súlyosat az előadással, nem modernizálja azt, nem használ különös formanyelvet – gyakorlatilag totál klasszikus színházat látunk, amiben viszont, úgy tűnik, minden és mindenki jól teljesít. Novák – és dramaturgja, Radnai Annamária – igen ihletett ritmusérzékkel viszik színre jól kitalált figuráik szerencsétlenkedéseit, még a fárasztóbb részek is pörögnek – noha nem gyorsul be az előadás, nem izzik fel, nem fokozódik elviselhetetlenné az őrület, mégis sok minden ki van játszva, és alapvetően színházban érezzük magunkat attól, hogy nem csupán a szöveg van átgondolva, hanem az is, ami közötte és mögötte van. Az erős rendezői jelenlét pedig érzékelhetően összehozza a társulatot.

Paradox módon az előadás legerősebbje a darab "leggyengébb láncszeme", a Gabrielle-t alakító Györgyi Anna; ez az Osztrigás Mici sokkal inkább róla szól, mint bárki másról: tündéri mártír, imádnivaló áldozat, mápedig önfeláldozó és naivitásában következetes, hitében megingathatatlan, önérzetes, érzelmekben gazdag. Minden rémességével együtt nem lehet nem szeretni. S hogy butácska? Lehet, de mégis egyenesebb és emberebb, mint a tökfej férfiak. Mert a férfiak mind tökfejek. Fillár István Dr. Petyponja szikár és realista, mégis puding. Bede Fazekas Szabolcs jól kitalált tikkekkel, ügyesen variált gesztusrendszerrel teszi gyagyává Du Grélé tábornokot. De Valmonté herceg idült kangörcsét és mulyaságát remekül karikírozza Horváth Illés. A játék hevében kidob egy csokor virágot az első sorba, figurából visszakéri. A párizsi módit majmoló vidéki asszonyok sznobizmusát remekül karikírozza a második felvonásban Soltész Bözse. A címszerep ezúttal nem főszerep: Losonczi Kata Osztrigás Micijének van saját hangja, de nincs átütő ereje. Mindazonáltal gyakorlatilag minden szereplőnek – a legkisebbeknek is – van legalább egy sajátos gesztusa, stílusjegye, manírja, mondata.

Zeke Edit konvencionális, egyszerű és praktikus, mégis szellemes teret tervezett a két helyszínen játszódó történetnek: Petyponék nagyszobájának felosztása ötletes, a tábornok kastélya a nagystílűség és a puritánság sajátos keverékét adja. A jelmezek – ugyanúgy, ahogyan a tér – jelzik ugyan, hogy a múlt időben játszódik a darab, de a színek és a szabás abszolút modern hangulatot közvetítenek.

A három felvonáson át egyre abszurdabbra ragozott félreértéssorozat, amelyet a jóravaló, de kissé csőlátású Petypon doktor egyetlen éjszakai elvadulása következtében a család életébe csapódó kikapós táncosnő, Osztrigás Mici okoz, jó véget ér: mindenki megtalálja a maga helyét, a maga párját, az akármilyen módon, de mindenképp pipogya férfiak az akármilyen módon, de mindenképp erős nők mellett. Aki meg nem, az meg is érdemli. Ez az Osztrigás Mici a női nem diadaláról szól – s ezt jóízűen, kedvesen, stílussal és mértékkel teszi.