A címben említett albérlő ugyanis tényleg az asztal alatt lakik, valahol Franciaországban, egy igen szemrevaló, fiatal, egyedülálló nőnél, és serényen készíti feltűnően szép cipőit. Dragomir férfias szerzet, valahonnan Közép-Európából jött, csendes, bús-vidám figura, kiismerhetetlen, egzotikus - és az asztal alatt is gentleman. Szláv virtus buzog az ereiben, amolyan cserzett bőrű Rómeó. Florance örül a lakásba beköltőző furcsa életigenlésnek, de persze ebben a történetben is kellenek ármánykodók, akik puszta szeretetből - vagy önzésből - tönkreteszik mások életét. Dragomir zenész unokatestvére, a zabolátlan Gritzka is beköltözik piros pöttyös abrosz alá, így a féltékeny udvarló és a jóakaró barátnő hármójuk idilljét készül lerombolni, természetesen csak ideiglenes sikerrel.

Funk Iván rendező tulajdonképpen csak annyit tett, hogy Kolmár Bencével megterveztetett egy olyan asztalt, ami alá a nézők is kényelmesen belátnak, majd hagyta, hogy Roland Topor árvalányhajas története biztonságban elcsordogáljon a maga medrében. Ez a csordogálás arra semmiképpen nem elég, hogy a hősök között különösebben megkapó érzelmi kapocs alakuljék ki, ezek inkább csupán csak színpadi jelek, a többit pedig mi költhetjük hozzá - bár a műfajmegjelölésben lévő _lírai_ talán nem erre szeretne utalni, hanem inkább a bohózatra, az viszont nincs. Ennek egyik oka, hogy a bohózati rész nincs nagyon megírva, azt keményen színpadi eszközökből kellett volna hozni, másrészt nem nagyon lehet mereven _bohózkodni_, Dobó Kata pedig erre a merevségre hoz megkerülhetetlen példát Florance figurájában. Jóllehet Florance egyébként is merevebb karakter, de az igencsak megviseli a szerelmes drámát, ha ebből egy pillanatig sem tud kilépni. Menszátor Héresz Attila Dragomirja jól hozza a kelet-európai egzotikumot, és bár a szerelmet ő sem tudja felrakni a színpadra, Bánki Gergellyel (Gritzka) folytatott játéka frissen és üdén tudni hatni az előadásra: ekkor pillanatokra el tud tűnni az ólomzománc a színpadról. Bánki laza, stílusos, intelligens figura, és az utolsó pillanatig meg tudja tartani kiszámíthatatlanságát, ez pedig a legtöbb, amit ezért az előadásért megtehet. Cseh Judit (Raymonde) és Borbély Sándor (March) pusztán dramaturgiai szerepüket töltik ki.

Hogy az előadásból nem lesz sem megható, sírós-szipogós lávsztori, sem rendes bohózat, az igazából annak köszönhető, hogy a megvalósítás mindenféle szélsőségtől ódzkodik. Nem engedi egymásba szeretni azokat, akiket hagyni kellene lángolni, majd nem engedi őket igazán nagyot koppanni, ahogy nem engedi féktelenül szétkapni a berendezést, ha arról van szó. Nem engedi azt sem, hogy karakterei felismerjék egymást, és ráébredjenek: innentől már semmi nem mehet úgy, mint eddig. Nem engedi ki a melodrámát az inkubátorból, hogy elkezdjen élni, valóban felsírjon és hadonásszon, hogy kitörjön. Talán ha Funk Iván nem elégszik meg a felszínes cselekménykoordinálással, és az egyébként rendre jó érzékkel megtalált csúcs-, és fordulópontokat masszívabbra kalapálja, akkor az előadás huzatosságán jókorát lehetett volna szigetelni. Így átjárja az előadást kívül-belül, és csak a poézis csíráját hagyja meg írmagnak, hogy itt végül is láttunk egy szép mesét. Sőt, akár még hihetnénk is benne.