Egymástól nagyon különböző embereket összezárnak egy fémdobozba - a vörös fény, az éles szirénahang, amivel kezdetét veszi a produkció, valami elég veszélyes kataklizmára utal –, akik soha nem találkoztak még ezelőtt, most viszont valahogyan el kell viselniük egymást. Mi az, amit biztosan megtennénk egy ilyen helyzetben? Az, hogy mesét mondanánk, talán utoljára jutna eszünkbe. De _ez egy mese_, úgyhogy a kicsit energiatúltengéses, mindenes-kereskedő román cigánylegény, mintegy elütve az időt elmond egyet – mert az neki milyen jó muri. De nem csak mond, hanem játszik is: a táskájából előkerülő különféle világító tárgyak lassan életre keltik a szereplőket, ördögök és emberek felváltva elevenednek meg, és nem csak ő, hanem bezárt társainak egy része is beszáll a játékba. Ahogy barátkozik meg egymással a társaság – mert ez bizony összehozza őket –, szépen lassan mindenki elmond egy történetet. Létezőeket, hiszen Parti Nagy Lajos különböző népek különböző történeteit dolgozta össze, így hallhatunk eszkimó, perzsa, orosz, lengyel, görög, indián, japán és finn mesét is, amik persze kisebb elemeikben elütnek egymástól, de a színház által megszületik valami közös is.

Hiszen ahogyan az első, úgy a többi történet is életre kel különféle tárgyak által, és a mesélésbe is mindig becsatlakozik valaki. De ezt most nem úgy kell elképzelni, hogy egy rókát mondjuk egy róka-bábú testesít meg, hanem úgy, hogy egy vörös pemzli a felmosórúd végén. Pelsőczy Réka rendező rengeteg ötletet sorakoztat fel a színpadon, hol nagyon fantáziadúsakat, hol kevésbé azokat, de igyekszik mindig következetesen bánni a tárgyakkal – általában az adott emberből jönnek –, aminek köszönhetően nem csak a mese, hanem egy másik fantáziavilág is életre kel előttünk – a színházé. Amit viszont _meg kell fejtenünk_. Ez persze nem nagy kihívás – már csak azért sem, mert az is cél, hogy a gyerekek rájöhessenek az egyes elemek jelentéseire –, de mégis el lehet játszogatni mesehallgatás közben.

Persze nem minden mese hívja fel annyira a figyelmet magára, hogy beinduljon a fejtegetés, amiben nagy feladatuk van a színészeknek. A legemlékezetesebb Szikszai Rémusz felvezető meséje, ami azért válik izgalmassá és játékossá, mert a színész felépített mögé egy érdekes, egyszerű, érthető és figyelemfelkeltő karaktert, akinek minden sorát szinte külön kidolgozta, nem adva lehetőséget arra, hogy akár egy pillanatig is ellaposodjon a története. Kiemelkedő még Rab Viki teknősös meséje, amit a színésznő a csíkos-kapucnis pulóverén kívül pár elemi gesztusból – amik bár nincsenek alaposan kidolgozva, mégis találóak, egyszerre kedvesek és szellemesek – épít fel. Noha karakterét és a mesében betöltött szerepét nem sikerül összekötnie, mégis pontosan és szemléletesen adja át történetét. A magasba szálló hattyúk történetét morózus és ideges, elzárkózó üzletember-karakterével szembeállítva Tengely Gábor afféle eleven metaforává emeli a mesét. A többi esetben is bár igyekeznek a színészek megtalálni az egyensúlyt a karakterek, a mesék és az ötletek között, de azok vagy túl bátor vállalásnak bizonyulnak (Pallai Mara például nem kis feladat elé van állítva azzal, hogy sötétben kell lábfejjel játszania), vagy nem töltődnek fel energiával (Varga Anita japán meséje, ami bár érdekesnek hangzik, energiák hiányában elsikkad), vagy csak nem képesek olyan erővel hatni, mint az előadást felütő mesék (Ragán Edit takarítás közben előadott róka-varjú meséje ugyan külön-külön minden elemében _rendben van_, mégsem tudja elérni, hogy belekerüljünk a történetbe).

Vannak érdemei és problémái is az előadásnak, aminek érezhetően a monológos részei lettek alaposabban átrágva. A beszélgetős jelenetek igazából csak átkötő dialógusok maradtak, emiatt pedig sokszor nehéz követni a bennük zajló eseményeket. Az is fontos, hogy az előadás megtalálja a megfelelő célközönségét: túl fiataloknak – mi óvodásokkal láttuk – egyszerűen nem tudnak megszületni bizonyos elemek, mert őket más szólítja meg.

De ha ez sikerül, akkor egy különleges, bátor és mindenképpen elismerendő kezdeményezéssé válik ez az előadás, hiszen színes, fantáziadús világa – ami köszönhető nem csak az ötleteknek, hanem a jelmezeknek is (Fodor Annamária és Pelsőczy Réka munkája) –, amelyben mese és színház egyszerre kel életre, megtanítja a gyerekeket arra, amire mi, felnőttek se vagyunk képesek: _színházat nézni_, létezni vele és használni. Nem a szöveget hallgatni és csak arra figyelni, hanem azt nézni, ami a színpadon történik, átadni neki magunkat, vele létezni és vele együtt gondolkodni. Hiszen _erre való_.