Hogy az előadásnak mennyi köze van a Leonce és Lénához (mármint a jelenetek tematikai inspirációján kívül), azt ki-ki eldöntheti magában, de ez a nagyon darabos, belebeszélős, ismétlődős fizikai jellegű színházi forma teljesen ellehetetleníti a nézőt abban, hogy képes legyen együtt élni a darabbal, átélni egymásból következő érzelmeket, vagy csak végigkísérni az előadást A pontból B pontba, hogy B ponthoz elérve valami érzelem, vagy csak néhány kérdés merüljön fel benne. Hatalmas energiákat megmozgató, az egészből kiragadott, szegmentált jeleneteket kapunk többnyire kiváló minőségben. A színészek, és Balázs Zoltán kreatívan reagálnak az egyes szituációkra, és valóban meghökkentő produktumok kerekednek ki a bambuszrudak, a törzsi eredetű zenék és az izmok vad harcai közül, amik viszont maximum egy-egy primer érzés kifejezésére képesek, a lelki komplexitásra alkalmatlannak bizonyulnak.

Mint színházi előadásból, számomra hiányzott a koherencia, és a motivikai következetesség, ami nem tartom kizártnak, hogy volt, csak a forma elhomályosította a cselekményt, a jellemet és a drámát. Tehát egy nagyon komoly és termékeny kísérleti periódus végét látjuk, ami magyar színpadon a maga nemében egyedülálló, de a szó szorosabb értelmében a fent említettek miatt színháznak aligha nevezhető. Az új színházi formákat kutatók számára viszont kihagyhatatlan, az előadás - mondjuk inkább performansznak - jellegéből adódóan nem is egyszer.