Harangi Mária rendezése azonban nem siklik ki, némi bizonytalankodás után – hogy most egy formabontó, a nézőpontokat időnként váltogató operettet fogunk látni vagy sem – a megszokott sínen halad tovább. Miska ugyanis (Hertelendy Attila alakításában) az első felvonásban egyszer csak kilép a szerepéből, és – mintha a színész osztaná meg velünk a szereptanulás folyamatát – elmondja, hogy fogalma sem volt, mit jelent az „agit adni” kifejezés, és elmagyarázza, hogyan nézett utána, mit tudott meg róla. Van még egy ilyen jelenet az első felvonásban, de aztán ez a vonal nem folytatódik, így esetlegesnek tűnik. Marad az operett, az azonban jól működik. Az eredeti szöveget felfrissítették, Romvári Gergely több átiratot felhasznált, és jól kihallhatóan kölcsönzött a Mohácsi testvérek jellegzetes poénjaiból is. Szép a kezdőkép: a nyitány alatt a tolókocsiban szundikáló nagymama árnyjátékban megjelenített álmát látjuk, ami arról a bizonyos, gyakran emlegetett fiatalkori vásári mulatságról meg a segédjegyzőről szól. Egyébként is úgy tűnik, hogy a képekben gondolkodás, különösen a sokszereplős, mozgalmas jelenetek megkomponálása a rendező erősségei közé tartozik. Ilyenből pedig nem egy akad, hiszen az előadás jelentős része egy bálon játszódik, amit apró kis részletekből épít fel a félkómás állapotban kiszolgáló pincértől a petrezselymet áruló lányig.

Végiggondolva a szereposztást az tűnik fel, hogy egy bérletes törzsnéző valószínűleg ugyanerre a döntésre jutott volna, ugyanis szinte valamennyi szerepre van olyan, évek óta a társulatban játszó színész, aki magától értetődő választásnak látszik. Mint például Pixi és Mixi grófnak Kiss Ernő és Szakály Aurél, akik szépen egymáshoz simítják egyébként nagyon is különböző játékstílusukat, és sok ötlettel, felszabadultan, de mértéket tartva komédiáznak. Összeszokott páros Czegő Teréz és Balogh Tamás kettőse is a kivagyi gőgjüktől az orrukig sem látó grófi házaspár szerepében. Jól ellenpontozza őket Mester Edit nagymamája a maga természetes egyszerűségével és szókimondásával. György János Leopold komornyikja arisztokratább arisztokrata gazdáinál, annál nagyobb a kontraszt, amikor visszaváltozik Gyurkává. Benedekffy Katalin (Rolla) igazi primadonnaalkat (Szőke Julianna elegáns, szép jelmezeket tervezett neki), énektudása kiemeli az alapvetően prózai társulatból. Játékmódjában, prózai megszólalásaiban ő áll a legközelebb a hagyományos operettszínjátszáshoz. Bakos-Kiss Gábor Baracs mérnök szerepében énekteljesítményében méltó párja. Lőrincz Nikol Marcsájának viszont éppen ez a gyenge pontja, holott színészi alkata, groteszkbe hajló játékmódja alkalmassá tenné a szerepre. Hertelendy Attila megbízható színvonalon hozza az eszével, talpraesettségével a helyét váratlan helyzetekben is megálló „vazsmegyei gyerek”-et. És összességében ugyanez mondható el az egész szereposztásról, a társulati összteljesítményről, de az egész előadásról is: megbízható és kiszámítható, nagyobb meglepetések és rácsodálkozások nélkül.

De ez sem igaz teljesen, mert vannak még a színpadon jócskán szereplők, ismerős szereplők, igaz, sokáig nem jövök rá, honnan olyan ismerősek. A báli vendégekről beszélek: táncolnak, énekelnek, beszélgetnek, jócskán kivéve részüket a már említett, jól kidolgozott tömegjelenetek sikeréből. És le is aratják a babérokat, ugyanis ezen az estén ők kapják a vastapsot, az állva ünneplést a nézőközönség egy részétől, nyilván a munkatársaktól, családtagoktól. Mert végre beugrik, honnan is olyan ismerősek. Egyikük a bankból, másikuk a telefonos ügyfélszolgálati irodából, és így tovább, vagyis valószínűleg a városi énekkar és valamelyik tánccsoport tagjai ugrottak be a színpadra. Tettek egy kis kitérőt a mindennapok fővonaláról.