Látszólag pedig minden stimmel: az eredeti mű alaphelyzetének felvázolása után a létrejövő szituációt addig ragozzák az alkotók, különböző színházi közhelyekkel, fordulatokkal, szövegekkel operálva, szinte észrevétlenül, míg a kontextus ki nem fordul önmagából, és a látottak, intenzív önálló élésbe fogva valamiféle mindennapi allegóriájává válnak életünknek. Itt is ez történik: Szakolczay doktor és neje egyaránt rendszeresen kicsapong az égő szerelemtől távoli kihűlt házasság bujaságtól mentes nyugalmas és unalmas sivatagából egy annál zabolátlanabb oázisba. Csakhogy Szakolczay Terka asszony szerdai légyottja nem jön össze, közelgő családi utazás okán elmarad, ám az asszony e tényt nehezen érteti meg a vágy fűtötte szeretővel, Laboda Péterrel. S mivel a helyzet ismertetése túlnyúlik az előre tervezhetőn, a lakásba megérkezik a férj is, így a szerető kénytelen a naftalinnal átitatott szekrényben várakozni. Közben a házmester is sütögetné saját pecsenyéjét, s egy kétleányos anyának készül kiadni az időlegesen megürülő lakást. S megérkezik Terka asszony kissé bolond apja és anyja is. A kisebb kavarodásban Szakolczay a férfiszolidaritásra apellálva apósa segítségét kéri hamarosan esedékes titkos légyottja lebonyolításához, cserébe az após ugyanezen tárgyban kéri veje segítségét.

Kéz kezet mos, és senki nem mond igazat senkinek, így természetesen a dolgok úgy egymásba bonyolódnak, hogy aztán már képtelenség józan ésszel kibogozni, ki kivel milyen kapcsolatba kerül, s közben újabb és újabb szereplők újabb és újabb szélhámiái kerülnek a képbe, folyamatosan tetézve a bajt, a félreértéseket. Mohácsiék az abszurd felé fordítják a szalonkomédia szekerét, egyre nagyobb blődlik variálódnak egyre összetettebb és kínosabb konfliktusokkal, zenével és tánccal kombinálva, hogy a végére valami olyan gigantikus katyvasszá, kibogozhatatlan és kitekerhetetlen gordiuszi csomóvá váljon az egyébként rémesen egyszerű és bornírt konfliktushalmaz, hogy azt tényleg csak karddal lehet széthasítani.

S persze világos az allegória: a sanda félrelépések hazugsága először halmazzá, majd förgeteggé alakul, maga alá söpörve mindent és mindenkit – nehéz is lenne nem észrevenni, hogy Mohácsi János – ahogy előadásaiban mindig – maximálisan jelen időben fogalmaz. Az eltitkolás, a cinkosságok szövevénye, a hazugságot követő hazugság, majd az azt leplező újabb egymást nagyítják, közben lehetetlen helyzetbe hozva mindenkit, egyre groteszkebb és groteszkebb állításokat kell elfogadnunk igazságnak, hogy a giccsesen hazafias-álnépies műdalok sora közepette az újabb hazugságokat bele lehessen illeszteni a rendszerbe. Művészet ez, amit társadalmi szinten űzünk – s eme előadás ennek tükörképe. Khell Zsolt színpadképe remek keretet ad a kettős értelmezésnek: egy tűzfalra és utcára egyaránt néző, szinte üres (kivéve a nagy barna szekrény és néhány egyéb bútordarab, működésképtelen lámpa stb.), nagy belmagasságú otthon, jellegzetesen jellegtelen bérlakás, amit a végére szobrokkal, zöldekkel, üres üvegekkel és még sok minden mással szemetelnek tele, raktárrá változtatva azt.

Ez a tükörkép létre is jönne, ha a dramaturgia és a színészek számára kiszabott szöveg egy figurában képes lenne találkozni, s e figurából a színészek ki tudnák bontani az értelmezés több lehetőségét. Ám mintha a színpadon nagyon kevesen lennének tisztában azzal, hogy mit is játszanak, s még kevesebben merik megmutatni a mögöttesét is annak, akit megelevenítenek. Vlahovics Edit az, aki ezt a nyelvet szinte tökéletesen beszéli: Csaplárosné Manci teljesen saját valóságában létezik, naiv ravaszságot, elviselhetetlen nyávogást, szerethető kedvességet egyaránt mutat az előadás legösszetettebb szereplőjében. Ezzel azonban egyedül van - noha korrektül megoldja Schlanger András az átlagemberre hangolt Szakolczay Bálintot, Trokán Péter a habókos Csapláros doktort (Bálint apósát), Szerémi Zoltán a látvány-életművész haver Kapronczayt, Szabó Tibor pedig a feltehetőleg a jég hátán is vígan megélő házmesterszakit. Nagy Cili azonban elnagyolt gesztusokkal, drabális eszközökkel nem tudja széles skálán lefesteni Terkát, Bajomi Nagy György (Laboda Péter) pedig nem tudja egy személyiségbe sűríteni szerepének árnyalatait, így felvonásonként új alakot hoz (hogy lesz az idegeskedő és suta Labodából a második felvonásban nagygesztusú életművész?).

Patkány Etus Alberti Zsófia ábrázolásában nem tud több lenni pénzéhes buta kurvánál, a Rómeó és Júlia-hivatkozásokból pedig annyit citál, hogy már menetrendszerűen várjuk a következőt, vagyis a karakter nem csak nem izgalmas, hanem egyenesen kiszámítható. Kabóczánéból, Ilkából és Milkából, az illegális lakásbérlőkből ugyancsak prostik lesznek e verzióban – Németh Judit, Csonka Szilvia és Sztankay Orsolya csupán jelen vannak, nem válnak szerves részeivé a konstrukciónak, csak eszközei lesznek annak. A zenés betéteket a bútorzatba beépített zongorista, illetve három, a lakásban lakó zenész (Karácsony Tamás m. v., Müller Péter, Szabó Róbert Endre és Takács Dániel) segíti, nem rajtuk múlik, hogy a dalok nem átütőek, hanem főként azon, hogy – Szabó Tibort kivéve – gyakorlatilag senki nem képes elénekelni őket.

A színészi hiányosságokat az első felvonásban még elfedi a virtuóz dramaturgia, de ahogyan haladunk előre, és egyre gazdagabbnak kéne lennie a kitettségnek, úgy válik egyre reménytelenebbé a küzdelem. A Naftalin ugyan új színeket mutat az átértelmezés által, de megújulni nem tud. Sőt: így megjelenni sem igazán.