Nem véletlen, hiszen a történetet akár provokatívnak is tekinthetjük: homokosok, transzvesztiták, leszbikusok és néhány hetero alkotja a közeget, a napfényes Barcelona sötétebb oldalán. Van aki kurvának született, van aki annak született, de nem lehet az, de a legtöbben nem azok, mégis úgy viselkednek. Erre mondaná a régi filmek grófkarikatúrája kicsit raccsolva, a monokliját némileg feminin módon megigazítva, mozdulatát elegánsnak szánva: kész fertő. Persze, könnyebb és megnyugtatóbb elutasítani, mint megérteni a személyiségkeresés viszontagságait, és ennek természetesen csak szemfényvesztő felszíne az elsődleges nemi jelleg. Mindenesetre ez az attitűd kell a felsőbbrendűségi tudatunknak, megnyugtatva magunkat, hogy mi normálisak vagyunk. A probléma ott kezdődik, amikor az előadást nézve azon kapjuk magunkat, hogy itt a felszínen legvisszataszítóbb és legmegvetendőbb jelenség olyan természetesen kristálytiszta, ami teljes ellentmondásban áll a normálisság-fogalmunkkal. Kamondi Zoltán pedig éppen ezért nem a natúr valóságban, hanem a mögöttesben kíván provokatív lenni, nem engedi meg, hogy bárki az ízlésességre hivatkozva kikerülje azt, hogy valóban viszonyulnia kelljen a látottakhoz, és mint ilyen, egy minden pillanatában végiggondolt, remek érzékű, összetett előadás született az apját önmagában kereső fiú történetéből.


Esteban ugyanis apa nélkül nőtt fel, és még csak egy fényképet sem láthatott róla, hát persze, hogy a pubertásból kilépve, a felnőtt élet kapuját döngetve elkezdi érdekelni, hogy vajon mennyi van benne az ismeretlen másik félből. Almodóvar néhány évtized múltán majd vélhetően klasszikusként felidézett műve, a Mindent anyámról Samuel Adamson, a színházi változat írója, illetve Kamondi Zoltán rendező keze alatt izgalmas keretjátékban valósul meg, és a színház a színházban szerkesztés kibővül még egy színházas kerettel. Esteban ugyanis köszönt minket, mint színházi rendező, láthatjuk az általa rendezett darab próbáit, és az életéből, valamint anyja életéből is kapunk szemelvényeket. Ezek azonban olyan észrevétlenül folynak egymásba, hogy nehéz is nem egységes műként kezelni a látottakat.


Esteban játéka azonban amennyire kegyetlen, annyira gyermekien őszinte is. Saját anyjával játszatja el az általa rendezett darabban a saját halálát, amely apja megtalálásának alapvetően fikciós, egyébként pedig az identitáskeresés transzparens története. Esteban semmi mást nem akar látni a színpadon, mint szeretetet. Annak minden formáját, de mindenekelőtt azt, ami nem reprodukálható sehogy: az anyait. Ehhez képest a szerelem, az önimádat vagy a barátság csak egy érzelmi árnyék csupán. Esteban látni akarja, hogy szeretik őt, és látni akarja, ahogy megvalósul az, amire egyébként semmi esély: szembesülhet apjával. Kamondi Zoltán ezt a szembesülést egyesülésnek értelmezi, és a fikcióban Esteban válik saját apjává, tökéletes képet mintázva ezzel a teljes bizonytalanság kényszerűségéről.


Kamondi nem meghatni, hanem mesélni szeretne, így a történetet vaskosan átjárja a humor, ami különösképpen azért fontos, mert szinte minden humor forrása az önirónia, és ez megkapóan felszabadult atmoszférát tud megteremteni, végig azt mutatva, hogy ezek a szereplők nagyrészt ismerik saját magukat, és így vannak benne ebben a közegben. De a közeg főként a látszólagos ambivalencia megteremtéséhez kell, amelynek valódi súlyt csakis a színészek adhatnak, és adnak is, nem is akárhogyan. Epres Attila magával ragadó, lefegyverző és nagyszerű a transzvesztita Agradóként, aki maga a megtestesült ellentmondás: szilikonnal kibélelt testéhez felszabadult ripizés tartozik, egész karakterében azonban ellenállhatatlanul mocskos és szellemes, és ami igazán magas szintre emeli az alakítást, hogy minden művisége ellenére tökéletesen önazonos, és sokkal inkább helyén van a világban, mint a körülötte lévő emberek legtöbbje. Hasonlóan önazonos Börcsök Enikő az anya, Manuela szerepében, akinek minden mozdulata, minden rezdülése és megnyilvánulása a belülről fakadó anyaságból és szeretetből fakad, és ezért képes átlátni a mocskon, ezért tud végig tiszta, de hétköznapi személyiség maradni. Őszinte, tiszta barátságon alapuló kettősük egy újabb pofon az egyszerű képleteket kedvelők számára, hiszen az egyik a leghétköznapibb anya, a másik a nővé lett hímringyó első sztereotípiáján alapszik, ennek ellenére a maguk szempontjából tökéletes harmóniában léteznek a világgal (ami persze nem a boldogság szinonimája). Varju Kálmán Esteban szerepében jól formálja meg az egyszerre hideg profizmussal és belső szenvedéllyel dolgozó rendezőt, Lolaként, amikor saját apjába bújik bele, még kissé darabos, de határozott, fenyegetően megfejthetetélen jelenség a színpadon. Tornyi Ildikó Rosa nővérben az ártatlanságot emeli ki, de karaktere az identitás keresés effektív tragédiájaként is jelen van a színpadon, igaz, súlya a körülötte zajló eseményekhez képest csekély, Csőre Gábor pedig a totálisan összezavart karakterek szórakoztató lenyomatát nyújtja. Majsai Nyilas Tünde Nina Cruzként egy megtestesült árnyékként létezik a színpadon, Hegyi Barbara pedig a rajongott színésznő, Huma Rojo szerepében egyszerre erős és elesett, végső monológja pedig markáns, váratlan és erős lezárása az előadásnak.


Kamondi Zoltán rendezése sokat merít a filmes eszközökből, és nagy hangsúlyt fektet a látványra, azonban ezt soha sem teszi öncélúan. A színpadtechnikai sokszínűség a hármas színházi keret miatt dramaturgiai vonalvezetővé is nemesül, Lola megjelenésével pedig végérvényesen kiteljesedik. Talán annyi hiányérzetünk lehet, hogy a kisebb szerepek többnyire valóban kicsik is maradtak, nem tudnak jelentősen hozzátenni az összképhez. Egyébként a Mindent anyámról mélyen őszinte, és az egészet körülölelő fertő ellenére, vagy talán éppen azért, egész egyszerűen szép előadás. Szép és tiszta.