Ha ugyanis egy ilyen, minden szempontból túllirizált közegben egyszer csak elkezd labdazsonglőrködni valaki, mintegy kihívva párbajra a másikat – de nem úgy mint a reneszánsz időkben, kard ki kard, hanem mint a Kálvin Business Center harmadik emeletén kávészünetben egy dartspartiban –, akkor azért lehet érezni, hogy _nehéz_ és _könnyű_ boldogan meg tud férni egymás mellett. Jérôme Thomas persze úgy dobálja a labdákat, kettőt, négyet, hatot, gurulva, pattintva, jártában, keltében, keresztbe-kasul, csűrve-csavarva és még vagy ezerféleképpen és azok kombinációjában, hogy az úgy egyébként nem operettes tapsdramaturgiára felhúzott előadásba rend szerint be-becsúszik egy-egy nyíltszíni taps (líra ide vagy oda, ezt tényleg nehéz megállni). A zsonglőrnek sikerül reakcióba kerülnie nemcsak a labdákkal és magával, de a társával, az előadás szövetével és a nézőkkel egyaránt. Ez a reakció pedig gyakran iróniában teljesedik ki, mert tényleg nem kell mindent komolyan venni, sem a másikkal való versenyt, sem a sötét és steril közeget, ami alkalomadtán körülvesz minket, sem pedig a világ terhét, ami az expresszív díszletnek és világításnak köszönhetően szimbolikusan szinte végig ott lebeg a játszók feje fölött (sőt, maga Atlasz is feltűnik egy pillanatra a színen).

A díszletelemként is funkcionáló, főként különféle, tojás és esernyő alakú grandiózus hangszerek – vagy inkább hangképzésre alkalmas eszközök – Roland Auzet által adnak ki hol harmonikus, hol lágyan kakofón hangokat, mindvégig szorosan együttműködve a zsonglőrrel. Nem kiegészíti a játékot, hanem annak zenei téren teljesen részesévé válik, hol átadva a virtuóz ritmusú labdajátéknak a főszerepet, hol pedig az iramot diktálva. A ritmusok hol felelnek egymásra, hol figyelik egymást, hol szólóznak, hol pedig kvázi jam session duóként "húzzák" egymást, ami a talán kissé hosszúra nyúlt prológ után végig lendületben tartja az előadást – egészen az utolsó zenés szólóig, amiben Roland Auzet egy dobókocka-szerű óriási fa hangszerkockát bír káoszt idéző zenei egységek létrehozására, ami már nem nagyon tud hozzáadni az előadáshoz és így némileg hosszúnak bizonyul, az előadás erejét pedig tompítja.

Hogy ez az előadás pontosan mi is? Semmi konkrét - néhány konkrétummal, úgymint tükör, öltöny, irodai szék. Valami komoly, amivel birkózunk, és valami komoly, ami nem is annyira az, mert mindenben ott van a játék és a játszótárs. Ehhez csak merni kell játszani, és figyelni kell. Figyelni a másik minden rezdülését, és kommunikálni. Nem beszélgetni, kommunikálni. Akkor talán könnyebb lesz.

Az előadás után a nézők _ellepik_ a szabadon hagyott színpadot. A furcsa hangszereket ki távolról méregeti, ki közelről nézegeti, ki pedig birizgálja egyiket-másikat. Ennél ékesebb bizonyítéka annak, hogy ez az előadás _rólunk és nekünk_ szólt, talán nem is nagyon lehet.