A tér közepén hatalmasra fújt, átlátszó, műanyag félgömb, amelyben egy másik, egyelőre nem számottevő kisebb gömböc duzzadozik, valamint egy szék és egy állólámpa várnak jelenésre. Nem a szokványos cirkuszi felütés, se egy porondmester, se egy csendőrbiztos, miközben lassan mozdulatlanná keményedik az embersűrűség. Balázs például éppen csak a fél attrakciót láthatja, mert egy anyuka laza nemtörődömséggel elé dől. Kissé jobban magamhoz húzom a meleg tejeskávém maradékát - az eső mintha szemerkélne, hideg van, és nagyon sok a gyerek. Ebbe az abszurd duzzanatra rácsodálkozó, egyre energikusabb nyüzsgésbe érkezik a francia Boris Gibé franciaföldi köztéri színházcirkuszi, cirkuszszínházi buborékja.

A potrohosra alakított, vékony dongájú, erős arcú férfi zöld ruhában, csetlések és botlások közepette érkezik, bezuhan a gömbbe, és onnan nem látszik számára kiút. Keresgél, kutat, felfedez és rájön, miközben a nézőtéren megy a találgatás: ez egy béka, talán bohóc? Majd abban tűnik a gyereksereg megcsihadni, hogy ez egy idióta. Gibé közben a gömbbe zártság, a gömbbeli tartalmakkal és önmagával való harc és együttműködés minden lírai, vagy éppen akrobatikus, de minden esetben finom szellemességgel megkomponált játékába enged belenézni, ahogy saját tengelyén a nyakán keresztül fordul át magatehetetlen lendületében, vagy ahogy az állólámpával lejt szép ívű táncot, és ahogy rátámadnak mozgó és egyre duzzadó tartalmak egy olyan gömbben, amelyben a nézőtérről figyelve egyre kevesebb a levegő, miközben arról látszik beszélni a játék, hogy egyre kevesebb az élettér az ember számára. Amikor a nagy buborékban eleinte nem számottevő gömböc jelentősre duzzad, a Figura felkapja, meglóbálja, majd beledugja fejét a hatalmas, alig áttetsző, vajszínű műanyag buffanatba. A nézőtériekben érezhetően bennakad a levegő, „Meg fog fulladni!”, suttogja csendesen mögöttem egy alsó tizenéves fiúhangocska. „Ez ki fog jönni, ott! Ott!”, mutogat innentől kezdve pár percenként a gömb egy pontjára egy rémült szemű, hároméves forma lányka, édesanyja öléből, majd azonnal az „Emelj feljebb!” utasítással vegzálja édesanyját. „Egy hatalmas agydaganat” - ámul valaki mögöttem. A levegő meg-megáll, a gömb állandóan változik, a Figura megvívja harcait, és végül ismét egy szemléletes, abszurd és velejéig francia szellemet tükröző képben súlyosan, és innentől kezdve nyilvánvalóan végérvényes módon bennragad egy buborékokat böffenő világ egy kiismert buborékjában - köd ereszkedik a gömbbe egy olyan budapesti köztéren, ahol az egykori roma buborék közepébe a lelakott roma lakások helyén már hosszú évek óta drága társasházakat bubbantanak, amelyek légmentesen záródnak minden nem társasházzal szemben, buborékokként a buborékban, és még a tér közepén az éppen nem működő vízfolyás dombjai is sajátos jelentésű buborékként, szárazon bubognak a hátunk mögött előadás közben.

Ezek a franciák, úgy túnik, tudnak valamit abból, hogy mit jelent a színház, és mit a cirkusz. A francia újcirkusz a virtuóz akrobatika, a feszes színházi dramaturgia, a sokszor kortárs mozdulatművészeti elemek, speciális effektek és a legelemibb fizikai történések elegyével a gondolkodni vágyók számára is ad súlyos feladatot, de furcsa trükkjeivel a látványra kíváncsiakat is kielégíti, és mindannyiunk számára ismerős és súlyos létélményt tesz szemléletessé, vagyis szemlélhetővé. Akár olvasott valaki Sartre-ot és Camus-t, akár nem, ma itt a Ferenc téren nem teheti meg, hogy ne ismerje fel saját életbuborékjának súlyos és szűkös rémképét, vagy éppen valósságát.

Egy kisfiúhang mögöttem többször kérdezte kissé rémülten, hogy „Majd be lehet menni nekünk is?”. Egy bogárszemű, rendkívül energikus kislányka részéről az előadás közben négy-öt alkalommal is láthattunk tagadhatatlanul originális cigánykereket, amelyet minden esetben az „Engem nézzetek, én is tudok ilyet!’” bekiabálással vezetett fel. Néha berohant egy-egy bátrabb lányka, fiúcska, és bele-belerúgott a gömbbe. Vagyis: a produkció célba ért, amolyan franciás eleganciával és szellemességgel - bár jelen esetben a hangzó szöveg szintjén angolul -: jól beszélt jó helyen, jó időben.

Emögött még az is állhat, hogy a franciáknak van olyan mondandója, ami egy IX. kerületi köztéren Magyarországon is érvényes. Egy alkalommal Spíró György azt mondta, hogy még egyetlen jó magyar drámát sem írtak soha (ahogy véleménye szerint közép-európait sem), és a kijelentés radikalizmusát leosztva azzal a helyzettel, hogy ez egy egyetemi tanóra egy provokatív felvetése volt, ottmarad a kérdés, hogy kulturális értelemben van-e olyan sajátosan magyar színházi „találmányunk” (legyen az forma és/vagy tartalom), amely például egy Párizs-széli kis tér közönségének Boris Gibé előadásához fogható módon tudna színházi élményt adni francia kültelkiek számára. (Ennek a kérdésnek a megvitatása akár valamiféle nemzeti kultúrpolitikának is képezhetné valamiféle lehetséges kiindulópontját.)

A franciák megtették most is, ahogy fél órával Gibé előadása után a Trafó színházi terében, és ahogy már évről évre különféle hazai színházi megmozduláson, fesztiválon, vagy éppen csak úgy vendégjátékként francia újcirkusz gyűjtőnév alatt megteszik, egyedül, párban, sokan és akármennyien, látványosan és elgondolkodtatóan. A cirkuszból kimentik, hogy leginkább a megmagyarázhatatlan látványosság gondolkodtat el, a színházból elemi szintű létkérdéseket hoznak gondolkodnivalóul, és mindezt utánozhatatlan intellektuális könnyedséggel szokásuk megkomponálni. Hogy ezt mi is meg tudjuk tenni, azt a legszorosabban a cirkuszszínházon belül maradva is megmutatta Schilling Árpád és itt-ott nyomokban láthatóak ígéretes kezdemények. Azonban hogy ezek a kis göbök valóban felbubbanjanak, ahhoz valamiféle pumpa egyelőre hiányzik nálunk. De ha meg is jön e pumpa, ahhoz, hogy hatékonyan tudjon ki nem pukkadó buborékokat előállítani, megkerülhetetlennek tűnik buborékképződésben járatos emberek értelmes vitája. Mert a Ferenc téren egy „zöld ruhás, francia idióta, magát felfúvó buborékember” ehhez szemmel láthatóan nem elég.