Igazi bohózati alaphelyzet, amit ha megbolondítunk egy csavaros eszű borbélysegéddel (nevezzük őt Iordachénak), egy fogfájásából kifolyólag állandóan láb alatt lévő, amúgy igen gyáva illetővel (legyen adóhivatali gyakornok, az már önmagában elég vicces), továbbá a másik férjjel, és sorra vesszük a bohózatírásból következő cselekményszervezési lehetőségeket, már kész a végighahotázós komédia. Ion Luca Caragiale színműve éppen e recept szerint készült, s Réz Pál fordítása Parti Nagy Lajos átdolgozói kezébe repítve további színházilag kiaknázható lehetőségekkel bővül a magyar szöveg, a szereplők széthelytelenkedik magukat nyelvileg, csak úgy csattannak a kétértelműségek, sorjáznak a tévesen használt, elferdített és szétforgácsolt beszélt modorosságok, francia-latin-német jövevényszavak trancsírozott torzói hevernek a színen, amúgy pedig tombol a szélhámia, az ügyefogyottság, a mindenki mindenki ellen – és a kiváló szórakozás ígérete.

Rejtély, hogy Alexandru Dabija rendezésében hová tűnnek a kezdetben jelen lévő ígéretek. Dabija semmi, de semmi szerethetőt nem talál Caragiale figuráiban, mindegyik roppant ellenszenves neki és önző. Mondhatnánk hümmögve, bólogatva, hogy no igen, a társadalom tükre, meg hasonló bölcsészközhelyeket, de lássuk be: ha nem tudjuk, hogy művünk szereplői _mitől_ vagy _mi végre_ ilyen hülyék, amilyenek, akkor összes cselekvésük csupán önmagában értelmezhető, s mint ilyen, legfeljebb helyi érdekű viccességgel szolgál.

Dabija nem adja meg számunkra a lehetőséget, hogy a karakterek mögé nézzünk, csak pusztán őket mutatja, csupaszra vetkőztetve és nyilvánosan megalázva (természetesen csupán szellemi síkon). A szereplők suttognak és üvöltenek, túljátszanak és visítanak, rohangálnak a Bartha József által tervezett piszkosszürke lépcsőkön, eltűnnek és felbukkannak a színt övező sok-sok kopott ajtó valamelyikén. Minden mondat kizárólag a szituációra vonatkozik, nagyobb összefüggések nincsenek – ezáltal az előadás sem mond semmit. Az előadást mindössze az viszi el, hogy a sepsiszentgyörgyi társulat színészei valóban játszanak. Nem úgy csinálnak, mintha, nem jelzik arisztokratikusan különállásukat, hanem _együtt játszanak_. De hogy honnan jönnek és hová mennek – az nincs. Persze, lehet mondani, hogy ezzel a rendező e kilátástalan szellemi posvány állandóságát szeretné kifejezni, csak nem érdemes – a nézőnek sajnos nemcsak arról nincs fogalma, hogy mit kellene látnia, de a folyamatos mozgásban és kiabálásban (ami ellenére az előadás lassú és statikus) azt sem tudja követni, hogy ki kicsoda. Csupán furcsán beszélő karikatúrák groteszk animációja van a színpadon.

Természetesen meg lehet, sőt meg _kell_ mutatni a _valóságot_, azt, hogy hogy éljük mindennapjainkat. De ha ezt egy kívülálló szemszögéből ábrázoljuk, és a kíméletlen megmutatás részvétlenséggel, illetve a megértés szándékának hiányával párosul, akkor abból nem sül ki jó. A miértek nélkül nem lehet jó színházat csinálni. A Karnebálból pedig nagyon hiányoznak a miértek – még ha a színészek mindent meg is tesznek azért, hogy ezt elrejtsék. Nem sikerül.

_(Veszprémi Petőfi Színház, 2011. június 2.)_